Természetesen a strandolással kapcsolatban is igaz az a felütés, hogy "már az ókori rómaiak is". Ugyan ők a szó mai értelmében még nem strandoltak, de a gazdagok kedvelt pihenőhelyei közé tartozó Baiae és Barcola fényűző, vízparti villái arról tanúskodnak, hogy ők is szívesen töltötték a nyári napokat a tenger közelében.

A strandolás nyújtotta örömök élvezete előtt azonban magával a tengerrel kellett megbarátkozniuk az embereknek. Ismerjük a Bibliából az özönvíz történetét, a görög mitológiából pedig Szküllát és Kharübdiszt, a két víziszörnyet, akik sziklaüregekben éltek egy keskeny tengerszoros két oldalán. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyiket, közelebb kellett menniük a másikhoz. A halászfalvak lakosai közül sokan fulladtak a vízbe, vagy váltak kalózok áldozatává. A művészet sem támogatta a tengert veszélyként felfogó gondolkodásmód megváltozását, a XVII. századi festők a viharokban hánykolódó vagy elsüllyedő hajókat és tengeri szörnyeket ábrázoltak a képeiken. Jobbára csak a koldusok kerestek enyhülést nyaranta a hűsítő vízben.

Egészen a XVIII. századig kellett várni arra, hogy változzon az emberek tengerhez való viszonya.

A felvilágosodás kori brit felső osztály tagjai számos betegséggel küszködtek, az emésztési problémáktól és tüdőbajoktól kezdve, a depresszión és folyamatos megfázásokon át a köszvényig. Az orvosok új gyógymódok után kutatva kezdték ajánlani pácienseiknek a tengeri fürdőt. Úgy vélték, hogy a hideg vízben történő megmerítkezés segíti a véráramlást, stimulálja a szervezetet, s így előmozdíthatja a gyógyulást. Sokan azt állították, hogy a tengerparti levegő nemcsak frissebb, hanem több benne az oxigén is. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy egyre többen szenvedtek az ipari forradalom káros hatásaitól, rosszul voltak a túlzsúfolt városokban, nem szívesen lélegezték be a rengeteg gyár miatti egészségtelen levegőt. Nem csoda hát, ha a víz mellett úgy érezték, újjászülettek. Richard Russell angol orvos arra buzdította a betegeit, hogy igyanak is a tengervízből. Egy tanulmányában amellett érvelt, hogy megfigyelései szerint ez csodát tesz: helyrehozza a rendszertelen menstruációt, segíti a tumorok kezelését, sőt azt állította, hogy még egy leprást is meggyógyított egy kilenc hónapig tartó, tengervizes kúrával.

Eleinte a kezelések csak a tehetősek számára voltak elérhetők, azonban az 1840-es évek több szempontból is változást hoztak. Egyfelől a vasút megjelenésével tömegek utaztak a tengerhez, másrészt ebben az időszakban fordult át a trend is, és az emberek már valójában nem a gyógyfürdők miatt, hanem sokkal inkább kikapcsolódási céllal keltek útra. Az addig érintetlen vízpart is átalakult és hotelek, boltok, vendéglők épültek a látogatók kiszolgálására. A fürdővendégek körében népszerűvé vált a vitorlázás és az evezés, szívesen vettek részt vásárokon, karneválokon, vacsorákon, vagyis egyre inkább a szociális kapcsolatok ápolása és újak kialakítása felé tolódott az érdeklődésük.

Az úszni vágyó férfiak és nők nemek szerint elkülönítve sétálhattak és üldögélhettek a parton (korabeli lapok megjegyzik, hogy egyesek távcsővel felszerelkezve érkeztek), de bent a vízben már közös térben fürödhettek. Hogyan léphettek fürdőruhában a tengerbe, ha tilos volt a parton átöltözniük? Az úgynevezett mozgó fürdőkabinok segítségével. A parton beszálltak ezekbe a ló vontatta fülkékbe, és mialatt az állat behúzta őket a vízbe, ruhát cseréltek. Fontos megjegyezni, hogy itt még ne a mai fürdőruhákra gondoljunk: a nők blúzban és szoknyában, a férfiak egy hosszabb pólóban és nadrágban úszhattak.

Az 1910-es évekre megjelent az igény a könnyebben viselhető úszódresszek iránt, két évtizeddel később pedig már kétrészes fürdőruhákat is lehetett kapni, ám ekkor még az alsó résznek el kellett takarnia a köldököt. A naptejet 1927-ben kezdték el forgalmazni, a napszemüveg az 1930-as években jelent meg. A külföldi magazinok az 1940-es évektől népszerűsítették a korábban divatos sápadtság és hófehér bőrszín helyett a napozást, ennek köszönhetően a lebarnult bőr vált az egészség, életvidámság szimbólumává. 

A strandolás célja itthon is a kikapcsolódás és a forró nyári napok elviselése volt. A dunai fürdőzésről először 1789-ben jelentek meg tudósítások: a budapesti Március 15. téren létesítettek strandot, ahol a fentebb már megismert, nálunk úszó-kocsinak nevezett ló vontatta fürdőkabinok segítségével mentek be a vízbe. A strandolás kezdetben a jobb módú férfiak kiváltsága volt, a nők 1837-ig nem látogathatták a strandokat, utána is csak a számukra kijelölt 11 és 15 óra közötti idősávban. A Széchenyi Gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg, ezt követte a Gellért és a margitszigeti Palatinus. A Római-parti szabadstrand 1930-tól üzemelt.

"A Balaton vizében történő, tisztálkodási célú fürdés történetének kezdetét adatok híján nem ismerjük, mindössze feltételezni tudjuk, hogy évezredes gyakorlatról van szó" - írja Schleicher Vera a balatoni strandolásról szóló tanulmányában. Ezzel szemben a nem tisztálkodási célú fürdőzés megjelenéséről tudjuk, hogy az 1700-as évek végére tehető. Egy évszázaddal később a három legnépszerűbb fürdőhely Balatonfüred, Keszthely és Siófok. Érdekesség, hogy míg a tengeri fürdők a víz felé néző épületek voltak, addig például Balatonfüred első gyógyfürdői háttal álltak a tónak.

Az első strandok azokon a területeken alakultak ki, amelyeket a helyiek már régóta használtak, hiszen ott sima volt a talaj és szekérrel is jól járható utak vezettek oda a közeli községből. Hamarosan sok konfliktust eredményezett, hogy ezeket a partszakaszokat közösen használták a halászok, a pásztorok, a nagymosást végzők és a városokból érkező vendégek. Az 1930-as évektől fokozatosan stranddá minősítették a vízparti dűlőket. A helyiek és a nyaralók által használt területek hosszú ideig léteztek egymással párhuzamosan, a funkciók keveredését érzékeltetik pl. a Lóstrand (Csopakon), vagy a Libás strand (Keszthelyen) nevek. 

A strandolás szabályait illetően itt is az volt a jellemző, mint máshol: a férfiak és nők egymástól elkülönítve, meghatározott ideig tartózkodhattak a vízben, ahonnan az öltözőkabinoknak hála már ismét utcai ruhában léphettek a partra. A tengerparti hatást fokozták a strandokra telepített szélfogó sátrak, illetve nagy erőfeszítések történtek árnyas sétányok telepítésére, ám ezek teljesen idegenül hatottak a helyiek által rétként és nagy haszonnal kitermelt nádasként használt, fák nélküli területeken. Az eltérő táji adottságok abban is megmutatkoztak, hogy míg az északi parton az iszapos talaj miatt muszáj volt öltözőkabin-rendszert építeni, addig a déli parton nem volt szükség ezekre, ami nagyobb szabadságot és szabadosságot eredményezett, ám ez a sajátosság sosem jelent meg nyíltan a hirdetésekben, csak utaltak rá a nyaralásokat szervező egyesületek. 

(kép: Eugène Boudin )

Kintsugi, wabi-sabi, kaizen - csak néhány a napjainkban világhírűvé vált japán életfilozófiák közül. Van azonban köztük egy olyan is, amelyik nem csak egy részterületet érint. Az ikigai jelentése “az élet értelme”, “az élet célja”. A fogalom Mieko Kamiya pszichiáter kutatásai nyomán vált ismertté. 

Kamiya 1914-ben született Japánban, diplomata apja munkája miatt azonban éveket töltött külföldön is. Orvosi tanulmányait New Yorkban kezdte meg, de diplomáját már Tokióban vette át. Japán második világháborús veresége után apja lett az ország oktatási minisztere, a több nyelven beszélő Kamiya pedig tolmácsként és fordítóként dolgozott a császári udvarban. Nyelvtudását később is hasznosította: egyrészt ő fordította japánra Foucault műveit és Marcus Aurelius Elmélkedések című munkáját; másrészt doktori fokozatának megszerzése után, egyetemi tanárként, a pszichiátria mellett francia nyelvet is oktatott. Könyvei közül természetesen az 1966-ban megjelent Ikigai ni Tsuite (Az élet értelme) a legnépszerűbb. 

A ma leginkább elterjedt ikigai Venn-diagram azonban nem az ő munkája. Marc Winn, brit író egy 2014-ben publikált blogbejegyzésében ötvözte a már korábban is létező “Életcél Venn-diagramot” az ikigai koncepciójával, így született meg a közismert ábra.

A fentiek alapján négy kérdésre kell választ találnunk életünk értelmének keresésekor. Ezek a következők: 1. Mit szeretek csinálni?, 2. Miben vagyok jó?, 3. Mivel tudok pénzt keresni?, 4. Mire van szüksége a világnak?. Ezen kritériumok alapján, némi gondolkodás után, meghatározhatunk egy konkrét célt, vagy feladatot. Kritikusai szerint ez a modell erősen karrierorientált, nem a hagyományos, valódi meghatározást tükrözi. 

Kamiya saját kutatási alapján arra jutott, hogy az ikigai jelenti egyfelől azt az objektív, külső célt, ami tartalommal tölti meg az életet, ugyanakkor magában foglalja azt a belső érzést is (ez az ikigai-kan), amit életcélunk megtalálásakor tapasztalunk meg. Megjegyzi, hogy ez az érzelem nem azonos a boldogsággal, annál mélyebb és tartósabb, átsegít a megpróbáltatásokon. Hansúlyozza, hogy ez az állapot nem egyenlő a felhőtlen jókedvvel vagy a hírnévvel sem, hiszen elképzelhető például az is, hogy valaki egy szerette ápolását tekinti a küldetésének. A nyugati ábrához képest a keleti árnyaltabb, egzisztenciális kérdéseket feszegető mű, melynek fókuszában az értékekkel, a közösséggel és a hétköznapi örömforrásokkal való mélyebb kapcsolat megtalálása áll. 

Míg a Winn-féle nézőpont ideális körülményeket feltételez, addig Kamiya kalkulál a betegségekkel és más nehezebb élethelyzetekkel is. Valószínűleg erre ösztönözte az is, hogy még egyetemi tanulmányai alatt 12 napot töltött egy olyan szanatóriumban, ahol leprásokat kezeltek - abban az időben még gyógyíthatatlan volt a betegség. Fennmaradt naplóbejegyzéseiben részletesen beszámol arról, mennyire gyökeresen formálta ez az élmény. A pácienseknek - betegségük mellett - a családjuktól való elszakítással és társadalmi kirekesztéssel kellett szembenézniük, mégis voltak közöttük olyanok, akik a társaikhoz képest észrevehetően jobb lelkiállapotban töltötték a napjaikat. Kamiya megfigyelései nyomán arra jutott, hogy azok, akik ebben a kilátástalan helyzetben is célokat tűztek ki maguknak, könnyebben viselték a szenvedést. Kötetében amellett érvel, hogy akkor is boldogok és harmonikusak leszünk, ha folyamatosan és tudatosan haladunk a célunk felé, de esetleg nem érünk oda. Ennek oka az, hogy így is értelmesen fogjuk élni az életünket, ebből következően pedig sokkal kisebb eséllyel leszünk stresszesek, szorongók, depressziósak és elkerülhetjük a kiégést is. 

Érdekesség, hogy maga a pszichiáter is ezen kutatásai közben találta meg a saját ikigai-át. Így ír erről egy 1961-es feljegyzésében: “... visszatekintettem erre a nyárra, amikor minden időmet a könyvemnek szenteltem. Minél többet írtam a nyár folyamán, annál világosabbá vált, hogy ez a legfontosabb feladatom. Majdnem azt mondhatnám, hogy azért éltem, hogy megírjam ezt a könyvet.” 

Kamiya kötete nem életvezetési tanácsokból áll, hanem egy pszichológiailag megalapozott állásfoglalás arról, hogy hogyan találhat az ember értelmet az életében. Rávilágít arra, hogy az értelmes élet nem külső körülményektől, hanem gondolkodásmódtól, mindennapos cselekvéstől és belső érzésektől függ.

(képek:lengyeljuditcoaching.hu,ikigaitribe.com)

A Boxable lapra szerelt, egyszerűen felépíthető konténerházaival a lakhatási válság mérséklését kívánja elősegíteni. Teszi mindezt úgy, hogy a futószalagos tömegtermeléssel nagymértékben csökkenti a lakásépítés költségeit. Eladási számaik akkor ugrottak meg, amikor elterjedt, hogy Elon Muskot is a vásárlóik között tudhatják.

A cég családi vállalkozásként indult, 2017-ben alapították Las Vegasban. Az apa korábban olyan helyen dolgozott, ahol gyárilag előállított modulokból építettek házakat. Itt azt tapasztalta, hogy az egyes elemek szállítása rendkívül nehézkes, az életterek nem variálhatók, nem alakíthatók az egyéni igényekhez és élethelyzetekhez. "Amikor elkezdtünk új építőanyagokkal és gyártási módszerekkel kísérletezni, hamar világossá vált, hogy óriási lehetőség van a termékünkben" - nyilatkozta a New York Postnak. Kezdetben egy mobilház előállítása 90 percet igényelt. Mára az ezekben a házakban történő életvitelszerű tartózkodás az USA minden államában legálissá vált.

Az első modell a spanyolul "kis házat" jelentő Casita volt. Az innovatív tervezésnek köszönhetően egy teljesen felszerelt 34 négyzetméteres lakást kap a vevő. A konyhához jár hűtő, mikró, sütő, mosogató- és mosógép; a fürdőszoba, a nappali és a háló is bútorozottan érkezik. A falak modulárisak, ezért a belső tér alakítható. A fűtés, a légkondícionálás és a LED-es világítás előre telepített. Az épület bírja az esőt, a havat és az erősebb szeleket is; ellenáll a penésznek. A fizetést követően egy nagyobb doboz méretére hajtáják össze és a vásárlás másnapján teherautóval kiszállítják. 

(képek: boxable.com, tinysociety.co)

A digitális átalakulás a zeneművészetben is érezteti a hatását. A zeneszerkesztő programokkal létrehozott digitális kották könnyen tárolhatók, egyszerűen szerkeszthetők, egy Bluetooth-pedállal zavartalanul lapozhatók, és attól sem kell tartani többé, hogy összekeverednek az oldalak, vagy egy szabadtéri koncerten elfújja őket a szél.

Az első, otthoni használatra szánt számítógépes kottaíró programot 1984-ben dobták piacra. Ez úgy működött, hogy a felhasználó az egere segítségével egy készletből kiválogatta, majd a kottában a megfelelő helyre húzta a kívánt hangjegyeket, és miután végzett, a korai hangkártyáknak hála, le is játszhatta magának az előállított zenét. Aztán az 1990-es években felvetődött az igény a kották internetes továbbítására: először beszkennelték őket, majd megjelentek az ezek olvasására alkalmas szoftverek, ezután alkották meg az e-kottákat. A velük járó másik nagy újítás a kizárólag digitális kottákkal kereskedő webáruházak felbukkanása volt, ugyanis ekkor vált lehetővé a szerzői joggal védett kották online árusítása.

A roueni operaház zenekara próbálta ki először élő koncerten az e-kottákat, 2016-ban. Két évvel később, mások mellett, már a bécsi Staatsoper is tesztelte az iPad Pro-ra optimalizált verziókat. Ezekben az években mutatta be a japán Terrada Music a Gvido névre keresztelt digitális kottafüzetét, ami egy kicsivel volt nagyobb, mint két egymás mellé tett A4-es papírlap. A kották tárolására 8 GB állt rendelkezésre, a vásárlók egy érintőceruzát is kaptak, ezzel tudtak lapozni és jegyzetelni, de akár kottaírásra is használhatták. Az ára viszont már akkor is borsosnak számított, 1600 dollárba került 2017-ben.

A jövőt már ezek a digitális kották jelentik. Egyes szerveződések igyekeznek minél nagyobb adatbázisokat létrehozni ingyenesen letölthető kottákból, ilyen például a Mutopia, vagy a Nemzetközi Kottatár Projekt. A Magyar Állami Operaháznál is folyamatban van a bevezetésük, a jelenleg látható előadások közül többre már ezekkel próbált a kórus.

A betegségek okainak, gyógymódjának feltárását célzó orvosi kísérletek egyidősek magával az orvoslással. Érdekes módon mindig akadtak olyan tudósok is, akik saját magukat tették kutatási alanyukká. 

Santorio Santorio
Az olasz orvos volt az első, aki dokumentálta önmagán végzett kísérleteit, és 1614-ben megjelent kötetében közre is adta részletes beszámolóit. Évtizedeken át tartó megfigyeléseit ismertetve leírja, hogy egy saját maga által készített négylábú mérlegszék segítségével naponta mérte a testsúlyát. A kapott számot összevetette a napközben elfogyasztott étel és ital, illetve a vizelete és a széklete súlyával. Az adatok különbségéből arra következtetett, hogy a tápanyagok egy része kipárolgás útján távozik az emberi szervezetből. Ez ugyan hibás feltételezés volt, eredményei rendszerezésével és bemutatásával mégis jelentősen hozzájárult a tudomány fejlődéséhez.

Jan Purkinje
"Elhatároztam, hogy különböző gyógyszereket majd magamon próbálok ki" - írja az 1787-ben született Purkinje. A cseh orvos a piaristáknál tanult, később szerzetesjelölt lett, azonban az új német filozófia olyan erőteljesen befolyásolta gondolkodásmódját, hogy kilépett a rendből. 31 évesen orvosi diplomát szerzett, nem sokkal később a Wrocławi Egyetemre került, ahol 27 éven át tanított. Itt szervezte meg a világ első Fiziológiai Tanszékét, majd az első fiziológiai labort is. 

A szorgalmas és kíváncsi Purkinje szerteágazó kutatásait felsorolni is nehéz. Nevéhez köthető a vérplazma megfigyelése és az izzadságmirigyek működésének leírása. Felfedezte a kiasagykéreg középső rétegében sorakozó, "dúsan elágazó fára emlékeztető" neuronokat, melyeket ma Purkinje sejteknek hívunk.  Az elsők között használt mikroszkópot. Ígéretéhez híven sokat és szívesen kísérletezett saját magán is. Nagyon érdekelték Goethe látás- és színelméleti írásai, ezért sokat foglalkozott a látás fiziológiájával. Egy alkalommal túladagolta magának a rókagombát, az ekkor átélt látásproblémákat nemcsak leírta, hanem le is rajzolta. Az ő érdeme az is, hogy ma Atropin szemcseppet használunk a pupillák tágítására. Feljegyzéseiből kiderül, hogy nagy mennyiségű szerecsendió elfogyasztása után napokig kábultságot érzett, fejfájás és hányinger gyötörte. Az ópiummal kapcsolatban megemlíti, hogy "ebből mintegy fél grant vettem be alvás előtt. Ez azonban az én esetemben olyan rendkívüli vidámságot idézett elő, hogy éjfélig nem tudtam elaludni."  A szédülés tanulmányozásához körhintába ült, hogy saját élményei alapján rögzíthesse, mi történik, ha forgás közben különböző síkban tartja a fejét és mit idéz elő, ha a hinta hirtelen megáll. Elmondja, hogy az önkísérleteket azért végezte, mert úgy gondolta, hogy az emberi testben végzett kísérletek sokkal hitelesebb eredményeket szolgáltatnak, mint az állatokon végzettek.

Elsie Widdowson
Santorióhoz hasonlóan Widdowson is a táplálkozás és az anyagcsere területét tanulmányozta. A diplomaszerzés után nehezen talált állást, végül egy professzora ajánlásának köszönhetően kezdett el kutatni a King's College-ban. Itt ismerkedett meg későbbi kutatótársával, Robert McCance-szel is. 60 éven át dolgoztak együtt.

1940-ben kiadott könyvük, Az élelmiszerek összetétele alapmű lett a dietetikusok körében. Munkásságuk azonban a II. világháború alatt vált igazán ismertté és fontossá. Az élelmiszerhiány és a fejadagok bevezetése arra ösztönözte őket, hogy egy olyan étrendet állítsanak össze, mely a nehéz körülmények között is viszonylag egészségesen tudja tartani az embereket. Koplalni kezdtek, hogy modellezzék a kalóriaszegény táplálkozást és annak egészségre gyakorolt hatásait. A magukhoz vett három alapélelmiszer a kenyér, a krumpli és a káposzta volt. Tanulmányozták a kenyérkészítéshez használt lisztek tápértékét is, ennek eredményeként ők voltak az elsők, akik a kenyér vitaminokkal és ásványi anyagokkal való feldúsítását szorgalmazták. Később ezt kiterjesztették más ételekre is. A brit kormány az ő kutatásaikat használta alapul a háborús élelmezés megszervezéséhez.

Widdowson az 1950-70-es években Afrikában is kutatta a csecsemő- és kisgyermekkori alultápláltság egész életre kiható következményeit. Leírta például, hogy ez a gyerekek növekedésére is hatással van. Táblázatokat készített az egyes élelmiszerek főzés előtti és utáni tápanyagtartalmáról. Tanulmányozta az anyatejben és az azt helyettesítő tápszerben található vitaminokat, ásványi anyagokat, ez később hazájában, az Egyesült Királyságban az anyatejpótlókra vonatkozó szabályozások felülvizsgálatához vezetett. Önkísérleteit sem hanyagolta el. Vaspótló injekciókat adott be magának, melyek kapcsán megfigyelte, hogy a vas nem kiválasztással, hanem felszívódással hasznosul a szervezetben. Ez a felfedezés előre lendítette a vashiányos vérszegénység kezelését. 

(kép: Flinders University)