A digitális átalakulás a zeneművészetben is érezteti a hatását. A zeneszerkesztő programokkal létrehozott digitális kották könnyen tárolhatók, egyszerűen szerkeszthetők, egy Bluetooth-pedállal zavartalanul lapozhatók, és attól sem kell tartani többé, hogy összekeverednek az oldalak, vagy egy szabadtéri koncerten elfújja őket a szél.

Az első, otthoni használatra szánt számítógépes kottaíró programot 1984-ben dobták piacra. Ez úgy működött, hogy a felhasználó az egere segítségével egy készletből kiválogatta, majd a kottában a megfelelő helyre húzta a kívánt hangjegyeket, és miután végzett, a korai hangkártyáknak hála, le is játszhatta magának az előállított zenét. Aztán az 1990-es években felvetődött az igény a kották internetes továbbítására: először beszkennelték őket, majd megjelentek az ezek olvasására alkalmas szoftverek, ezután alkották meg az e-kottákat. A velük járó másik nagy újítás a kizárólag digitális kottákkal kereskedő webáruházak felbukkanása volt, ugyanis ekkor vált lehetővé a szerzői joggal védett kották online árusítása.

A roueni operaház zenekara próbálta ki először élő koncerten az e-kottákat, 2016-ban. Két évvel később, mások mellett, már a bécsi Staatsoper is tesztelte az iPad Pro-ra optimalizált verziókat. Ezekben az években mutatta be a japán Terrada Music a Gvido névre keresztelt digitális kottafüzetét, ami egy kicsivel volt nagyobb, mint két egymás mellé tett A4-es papírlap. A kották tárolására 8 GB állt rendelkezésre, a vásárlók egy érintőceruzát is kaptak, ezzel tudtak lapozni és jegyzetelni, de akár kottaírásra is használhatták. Az ára viszont már akkor is borsosnak számított, 1600 dollárba került 2017-ben.

A jövőt már ezek a digitális kották jelentik. Egyes szerveződések igyekeznek minél nagyobb adatbázisokat létrehozni ingyenesen letölthető kottákból, ilyen például a Mutopia, vagy a Nemzetközi Kottatár Projekt. A Magyar Állami Operaháznál is folyamatban van a bevezetésük, a jelenleg látható előadások közül többre már ezekkel próbált a kórus.

A betegségek okainak, gyógymódjának feltárását célzó orvosi kísérletek egyidősek magával az orvoslással. Érdekes módon mindig akadtak olyan tudósok is, akik saját magukat tették kutatási alanyukká. 

Santorio Santorio
Az olasz orvos volt az első, aki dokumentálta önmagán végzett kísérleteit, és 1614-ben megjelent kötetében közre is adta részletes beszámolóit. Évtizedeken át tartó megfigyeléseit ismertetve leírja, hogy egy saját maga által készített négylábú mérlegszék segítségével naponta mérte a testsúlyát. A kapott számot összevetette a napközben elfogyasztott étel és ital, illetve a vizelete és a széklete súlyával. Az adatok különbségéből arra következtetett, hogy a tápanyagok egy része kipárolgás útján távozik az emberi szervezetből. Ez ugyan hibás feltételezés volt, eredményei rendszerezésével és bemutatásával mégis jelentősen hozzájárult a tudomány fejlődéséhez.

Jan Purkinje
"Elhatároztam, hogy különböző gyógyszereket majd magamon próbálok ki" - írja az 1787-ben született Purkinje. A cseh orvos a piaristáknál tanult, később szerzetesjelölt lett, azonban az új német filozófia olyan erőteljesen befolyásolta gondolkodásmódját, hogy kilépett a rendből. 31 évesen orvosi diplomát szerzett, nem sokkal később a Wrocławi Egyetemre került, ahol 27 éven át tanított. Itt szervezte meg a világ első Fiziológiai Tanszékét, majd az első fiziológiai labort is. 

A szorgalmas és kíváncsi Purkinje szerteágazó kutatásait felsorolni is nehéz. Nevéhez köthető a vérplazma megfigyelése és az izzadságmirigyek működésének leírása. Felfedezte a kiasagykéreg középső rétegében sorakozó, "dúsan elágazó fára emlékeztető" neuronokat, melyeket ma Purkinje sejteknek hívunk.  Az elsők között használt mikroszkópot. Ígéretéhez híven sokat és szívesen kísérletezett saját magán is. Nagyon érdekelték Goethe látás- és színelméleti írásai, ezért sokat foglalkozott a látás fiziológiájával. Egy alkalommal túladagolta magának a rókagombát, az ekkor átélt látásproblémákat nemcsak leírta, hanem le is rajzolta. Az ő érdeme az is, hogy ma Atropin szemcseppet használunk a pupillák tágítására. Feljegyzéseiből kiderül, hogy nagy mennyiségű szerecsendió elfogyasztása után napokig kábultságot érzett, fejfájás és hányinger gyötörte. Az ópiummal kapcsolatban megemlíti, hogy "ebből mintegy fél grant vettem be alvás előtt. Ez azonban az én esetemben olyan rendkívüli vidámságot idézett elő, hogy éjfélig nem tudtam elaludni."  A szédülés tanulmányozásához körhintába ült, hogy saját élményei alapján rögzíthesse, mi történik, ha forgás közben különböző síkban tartja a fejét és mit idéz elő, ha a hinta hirtelen megáll. Elmondja, hogy az önkísérleteket azért végezte, mert úgy gondolta, hogy az emberi testben végzett kísérletek sokkal hitelesebb eredményeket szolgáltatnak, mint az állatokon végzettek.

Elsie Widdowson
Santorióhoz hasonlóan Widdowson is a táplálkozás és az anyagcsere területét tanulmányozta. A diplomaszerzés után nehezen talált állást, végül egy professzora ajánlásának köszönhetően kezdett el kutatni a King's College-ban. Itt ismerkedett meg későbbi kutatótársával, Robert McCance-szel is. 60 éven át dolgoztak együtt.

1940-ben kiadott könyvük, Az élelmiszerek összetétele alapmű lett a dietetikusok körében. Munkásságuk azonban a II. világháború alatt vált igazán ismertté és fontossá. Az élelmiszerhiány és a fejadagok bevezetése arra ösztönözte őket, hogy egy olyan étrendet állítsanak össze, mely a nehéz körülmények között is viszonylag egészségesen tudja tartani az embereket. Koplalni kezdtek, hogy modellezzék a kalóriaszegény táplálkozást és annak egészségre gyakorolt hatásait. A magukhoz vett három alapélelmiszer a kenyér, a krumpli és a káposzta volt. Tanulmányozták a kenyérkészítéshez használt lisztek tápértékét is, ennek eredményeként ők voltak az elsők, akik a kenyér vitaminokkal és ásványi anyagokkal való feldúsítását szorgalmazták. Később ezt kiterjesztették más ételekre is. A brit kormány az ő kutatásaikat használta alapul a háborús élelmezés megszervezéséhez.

Widdowson az 1950-70-es években Afrikában is kutatta a csecsemő- és kisgyermekkori alultápláltság egész életre kiható következményeit. Leírta például, hogy ez a gyerekek növekedésére is hatással van. Táblázatokat készített az egyes élelmiszerek főzés előtti és utáni tápanyagtartalmáról. Tanulmányozta az anyatejben és az azt helyettesítő tápszerben található vitaminokat, ásványi anyagokat, ez később hazájában, az Egyesült Királyságban az anyatejpótlókra vonatkozó szabályozások felülvizsgálatához vezetett. Önkísérleteit sem hanyagolta el. Vaspótló injekciókat adott be magának, melyek kapcsán megfigyelte, hogy a vas nem kiválasztással, hanem felszívódással hasznosul a szervezetben. Ez a felfedezés előre lendítette a vashiányos vérszegénység kezelését. 

Goldberger József
Magyar származású amerikai orvos, az első klinikai epidemiológus. 1914-ben kezdett el foglalkozni az Egyesült Államokban akkor gyorsan terjedő és sok halálos áldozatot követelő pellagra ("durva bőr") vizsgálatával. A betegség jellemző tünetei a napsugárzásnak kitett bőrfelületeken megjelenő sötét foltok, a szaruréteg túlburjánzása, emellett jelentkezhet hasmenés, levertség, álmatlanság, vagy agresszivitás is.

Goldberger felfigyelt rá, hogy a betegség főleg a szegényeket sújtja, közülük is leginkább a szinte kizárólag kukoricából készült ételeket fogyasztókat. Bentlakásos iskolákban, árvaházakban és börtönökben végzett kísérleteivel igazolta, hogy az akkor uralkodó nézettel szemben, a pellagra nem fertőző, hanem hiánybetegség, oka az alultápláltság. Nincs szükség a betegek elkülönítésére, mert változatos étrenddel kiválóan gyógyítható. Nyolc évvel a halála után Conrad Elvehjem bebizonyította, hogy Goldbergernek igaza volt: a pellagra valóban nem fertőző, hanem a B3 vitamin (niacin) hiánya okozza. 

(kép: Flinders University)