Természetesen a strandolással kapcsolatban is igaz az a felütés, hogy "már az ókori rómaiak is". Ugyan ők a szó mai értelmében még nem strandoltak, de a gazdagok kedvelt pihenőhelyei közé tartozó Baiae és Barcola fényűző, vízparti villái arról tanúskodnak, hogy ők is szívesen töltötték a nyári napokat a tenger közelében.

A strandolás nyújtotta örömök élvezete előtt azonban magával a tengerrel kellett megbarátkozniuk az embereknek. Ismerjük a Bibliából az özönvíz történetét, a görög mitológiából pedig Szküllát és Kharübdiszt, a két víziszörnyet, akik sziklaüregekben éltek egy keskeny tengerszoros két oldalán. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyiket, közelebb kellett menniük a másikhoz. A halászfalvak lakosai közül sokan fulladtak a vízbe, vagy váltak kalózok áldozatává. A művészet sem támogatta a tengert veszélyként felfogó gondolkodásmód megváltozását, a XVII. századi festők a viharokban hánykolódó vagy elsüllyedő hajókat és tengeri szörnyeket ábrázoltak a képeiken. Jobbára csak a koldusok kerestek enyhülést nyaranta a hűsítő vízben.

Egészen a XVIII. századig kellett várni arra, hogy változzon az emberek vízhez való viszonya.

A felvilágosodás kori brit felső osztály tagjai számos betegséggel küszködtek, az emésztési problémáktól és tüdőbajoktól kezdve, a depresszión és folyamatos megfázásokon át a köszvényig. Az orvosok új gyógymódok után kutatva kezdték ajánlani pácienseiknek a tengeri fürdőt. Úgy vélték, hogy a hideg vízben történő megmerítkezés segíti a véráramlást, stimulálja a szervezetet, s így előmozdíthatja a gyógyulást. Sokan azt állították, hogy a tengerparti levegő nemcsak frissebb, hanem több benne az oxigén is. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy egyre többen szenvedtek az ipari forradalom káros hatásaitól, rosszul voltak a túlzsúfolt városokban, nem szívesen lélegezték be a rengeteg gyár miatti egészségtelen levegőt. Nem csoda hát, ha a víz mellett úgy érezték, újjászülettek. Richard Russell angol orvos arra buzdította a betegeit, hogy igyanak is a tengervízből. Egy tanulmányában amellett érvelt, hogy megfigyelései szerint ez csodát tesz: helyrehozza a rendszertelen menstruációt, segíti a tumorok kezelését, sőt azt állította, hogy még egy leprást is meggyógyított egy kilenc hónapig tartó, tengervizes kúrával.

Eleinte a kezelések csak a tehetősek számára voltak elérhetők, azonban az 1840-es évek több szempontból is változást hoztak. Egyfelől a vasút megjelenésével tömegek utaztak a tengerhez, másrészt ebben az időszakban fordult át a trend is, és az emberek már valójában nem a gyógyfürdők miatt, hanem sokkal inkább kikapcsolódási céllal keltek útra. Az addig érintetlen vízpart is átalakult és hotelek, boltok, vendéglők épültek a látogatók kiszolgálására. A fürdővendégek körében népszerűvé vált a vitorlázás és az evezés, szívesen vettek részt vásárokon, karneválokon, vacsorákon, vagyis egyre inkább a szociális kapcsolatok ápolása és újak kialakítása felé tolódott az érdeklődésük.

Az úszni vágyó férfiak és nők nemek szerint elkülönítve sétálhattak és üldögélhettek a parton (korabeli lapok megjegyzik, hogy egyesek távcsővel felszerelkezve érkeztek), de bent a vízben már közös térben fürödhettek. Hogyan léphettek fürdőruhában a tengerbe, ha tilos volt a parton átöltözniük? Az úgynevezett mozgó fürdőkabinok segítségével. A parton beszálltak ezekbe a ló vontatta fülkékbe, és mialatt az állat behúzta őket a vízbe, ruhát cseréltek. Fontos megjegyezni, hogy itt még ne a mai fürdőruhákra gondoljunk: a nők blúzban és szoknyában, a férfiak egy hosszabb pólóban és nadrágban úszhattak.

Az 1910-es évekre megjelent az igény a könnyebben viselhető úszódresszek iránt, két évtizeddel később pedig már kétrészes fürdőruhákat is lehetett kapni, ám ekkor még az alsó résznek el kellett takarnia a köldököt. A naptejet 1927-ben kezdték el forgalmazni, a napszemüveg az 1930-as években jelent meg. A külföldi magazinok az 1940-es évektől népszerűsítették a korábban divatos sápadtság és hófehér bőrszín helyett a napozást, ennek köszönhetően a lebarnult bőr vált az egészség, életvidámság szimbólumává. 

A strandolás célja itthon is a kikapcsolódás és a forró nyári napok elviselése volt. A dunai fürdőzésről először 1789-ben jelentek meg tudósítások: a budapesti Március 15. téren létesítettek strandot, ahol a fentebb már megismert, nálunk úszó-kocsinak nevezett ló vontatta fürdőkabinok segítségével mentek be a vízbe. A strandolás kezdetben a jobb módú férfiak kiváltsága volt, a nők 1837-ig nem látogathatták a strandokat, utána is csak a számukra kijelölt 11 és 15 óra közötti idősávban. A Széchenyi Gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg, ezt követte a Gellért és a margitszigeti Palatinus. A Római-parti szabadstrand 1930-tól üzemelt.

"A Balaton vizében történő, tisztálkodási célú fürdés történetének kezdetét adatok híján nem ismerjük, mindössze feltételezni tudjuk, hogy évezredes gyakorlatról van szó" - írja Schleicher Vera a balatoni strandolásról szóló tanulmányában. Ezzel szemben a nem tisztálkodási célú fürdőzés megjelenése az 1700-as évek végére tehető, egy évszázaddal később a három legnépszerűbb fürdőhely Balatonfüred, Keszthely és Siófok. Érdekesség, hogy míg a tengeri fürdők a víz felé néző épületek voltak, addig például Balatonfüred első gyógyfürdői háttal álltak a tónak.

Az első strandok azokon a területeken alakultak ki, amelyeket a helyiek már régóta használtak, hiszen ott sima volt a talaj és szekérrel is jól járható utak vezettek oda a közeli községből. Hamarosan sok konfliktust eredményezett, hogy ezeket a partszakaszokat közösen használták a halászok, a pásztorok, a nagymosást végzők és a városokból érkező vendégek. Az 1930-as évektől fokozatosan stranddá minősítették a vízparti dűlőket. A helyiek és a nyaralók strandjai hosszú ideig léteztek egymással párhuzamosan, a funkciók keveredését érzékeltetik pl. a Lóstrand (Csopakon), vagy a Libás strand (Keszthelyen) nevek. 

A strandolás szabályait illetően itt is az volt a jellemző, mint máshol: a férfiak és nők egymástól elkülönítve, meghatározott ideig tartózkodhattak a vízben, ahonnan az öltözőkabinoknak hála már ismét utcai ruhában léphettek a partra. A tengerparti hatást fokozták a strandokra telepített szélfogó sátrak, illetve nagy erőfeszítések történtek árnyas sétányok telepítésére, ám ezek teljesen idegenül hatottak a helyiek által rétként és nagy haszonnal kitermelt nádasként használt, fák nélküli területeken. Az eltérő táji adottságok abban is megmutatkoztak, hogy míg az északi parton az iszapos talaj miatt muszáj volt öltözőkabin-rendszert építeni, addig a déli parton nem volt szükség ezekre, ami nagyobb szabadságot és szabadosságot eredményezett, ám ez a sajátosság sosem jelent meg nyíltan a hirdetésekben, csak utaltak rá a nyaralásokat szervező egyesületek. A fürdőhelyi fesztelenség mértéke nyilvánvalóan függött az oda látogató társadalmi rétegtől is, ennek megfelelően más szabályok érvényesültek az iparosok által kedvelt Ábrahámhegyen, mint a budapesti "Lipótváros fürdőszobájaként" emlegetett bohém Siófokon.

(kép: Eugène Boudin )

Az elmúlt két évtizedben nagymértékben növekedett a városokból az agglomerációhoz tartozó településekre költözők száma. Ennek eredményeként a város környéki vidék jelentős változáson ment keresztül. Csurgó Bernadett kötetében öt, Budapest környéki község példáján mutatja be a teret és a társadalmat módosító folyamatokat.

Az 1950-es és 1980-as évek között a városi agglomeráció gyarapodása az ország vidéki településeiről történő elvándorlásból származott, majd a mezőgazdaság szerepének csökkenésével párhuzamosan elindult a vidék átalakulása is. A parasztság élettereként azonosított falu fokozatosan megszűnt, az újonnan érkező beköltözők városi körülmények megteremtésére törekedtek. Erdei Ferenc Szeged és vidékének urbanizációját vizsgálva megállapítja, hogy "a városok mind nagyobb mértékben és mind gyorsabban hasonlítják magukhoz vidéküket, mintegy külvárosukká alakítva az egykor külön világot alkotó falvakat és tanyákat". Az 1990-es évektől a népességnövekedés főként a városokat övező falvakat érintette. Ennek oka, hogy a rendszerváltás előtti időkben magas volt ezeken a helyeken a hétvégi házak, nyaralók aránya, így aztán kezdetben ezek, valamint a vonzó kirándulóhelyek (pl. Leányfalu) váltak a kibontakozó kiköltözési hullám kedvelt célpontjaivá. Szintén népszerűek voltak az autóval és tömegközlekedéssel egyaránt jól megközelíthető községek, mint Budaörs vagy Solymár.

Manapság a vidék szó hallatán a legtöbben a csendre, a természet közelségére, a feltöltődésre és a lelki béke megtalálására asszociálnak. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az emberek vidékről alkotott képét alapvetően befolyásolja a turizmus által közvetített vidékimázs, így a hívószavak közé sorolható még a Balaton, a tájjellegű étel és a fesztivál is. A fogyasztási igények megjelenése óta megfigyelhető az a trend, hogy a víz és a természeti táj önmagában már kevesek számára vonzó úti cél, ezért egyre gyakrabban jelennek meg összepárosítva a hagyományos és az új igényeket kielégítő szolgáltatások, pl. vízpart és fesztivál, hegyvidék és wellnesshotel.

A kiköltözőket leginkább a kertes ház és a falusi élet által nyújtott lehetőségek motiválják, jellemző rekreációs tevékenység a kertészkedés, sokan tartanak kutyát vagy macskát, esetleg lovat is. Számukra a vidéki települések a város meghosszabbításaként jelennek meg, ahol jobb életkörülményeket teremthetnek maguknak és családjuknak.

Jelentős részük középosztálybeli, családos vagy épp családalapítás előtt áll. Ezek az újonnan megjelenő, magasabb társadalmi státuszú csoportok jelentősen megváltoztatják a falu népességének összetételét és átalakítják mindennapi életét. A leglényegesebb fordulat minden bizonnyal az, hogy a termelés helyett a fogyasztás válik a vidék fő funkciójává. Természetesen mindezek hatására a tér is átalakul, ennek három fő formáját különbözteti meg a kutató: a táj átalakulását, a külterület növekedését (lakóparkok építése), illetve a földhasználat megváltozását. Ez utóbbira jellemző példa a szolgáltató funkciók megjelenése, pl. az alcsútdobozi Pannonia Golf & Country Club, az etyeki Korda Filmpark, vagy a Nagykovácsiban található American International School of Budapest - ezek mindegyike egy korábbi mezőgazdasági területen jött létre.

Rendszerint a konfliktusok is a földhasználatból, településfejlesztésből kiindulva adódnak és többnyire a helyben kialakuló új és régi lakosokból álló csoportok eltérő érdekeiből fakadnak. Az egyik csoportot a városiasodást támogatók alkotják (főként vállalkozók, önkormányzati szereplők), akik a lakosságszám növekedését és az ingatlanberuházásokat szorgalmazzák, velük szemben tömörülnek azok, akik a falusiasság, illetve a vidék, a természet védelmét tartják megőrzendő értéknek. Sokan aktívan fel is lépnek a lakóparkok építése és egyéb, népességnövelő beruházások ellen.

A társadalmi élet változásának egyik sajátossága, hogy csökken a személyes viszonyok intenzitása, a falvakban élők nem igazán ismerik egymást, a szomszédsági kapcsolatok jelentősége mérséklődik. Az "őslakosok" kritikája szerint a kiköltözők nagyobbik része "csak aludni jár oda", nem használja a helyi szolgáltatásokat, nem a helyi óvodába és iskolába járatja a gyerekeit, így aztán se a kicsik, se a szülők között nem alakulnak ki ismeretségek. Ennek ellenére gyakori, hogy épp a kiköltözők azok, akik újra felfedezik a falvak hagyományait, szellemi örökségét és általában ők szervezik a helyi kulturális eseményeket, fesztiválokat is.

(kép: Max Bottinger)