Ezt a történetet érdemes újra és újra elmondani. Főhőse egy vak építész, ami már önmagában is izgalmas, de ennél sokkal fontosabb a tanulsága: képesek vagyunk újrateremteni a világunkat akkor is, ha éppen úgy érezzük, minden kapaszkodónk eltűnt. 

Chris Downey látó emberként született. 2008-ig úgy haladt előre az élete, ahogyan azt a legtöbb építész elképzeli: diploma, majd egyik sikeres projekt a másik után, elismertség és tekintélyes pozíciók. Aztán jött egy hirtelen fordulat. 45 éves korában egy daganatot kellett eltávolítani az agyából. A műtét sikeres volt. A látása azonban romlani kezdett és néhány nappal később megvakult. 

Sokan talán azt gondolták, hogy szakmai szempontból itt ért véget az út. De Downey nem adta fel.

Hogyan tud épületeket tervezni az, aki vak? Úgy, hogy megtanulja a többi érzékszervével "látni" a tereket. Az addig vizuális élményként létező épített környezet átalakult számára. Munkafolyamataiban a tapintás, a hallás és a térbeli memória használata kezdett dominálni. Elsajátította a Braille-írást és a tapintható tervrajzok készítését. Legfontosabb segédeszköze a fantáziája lett. Már nem az volt a fő szempont, hogy hogyan néz ki egy épület, hanem hogy mennyire élvezhető és használható akkor is, ha a szem nem küld visszajelzéseket. 

Downey olyan részleteket képes észrevenni és átgondolni, melyeket a látók gyakran csak az utólagos korrekciók során fedeznek fel. Például két padlóburkolat hangja közötti különbségeket, vagy egy folyosó visszhangjának irányjelző szerepét. Célja egy olyan építészeti nyelv kialakítása, amely minden egyes érzékszervünknek kínál valamit. Ugyanilyen alapvető elve az univerzális tervezés, vagyis az, hogy mindenki szívesen legyen az adott térben. Munkáiban is visszatükröződik mindez, legyen szó akár egy közlekedési csomópontról, egy iskoláról, irodaházról, vagy esetleg egy olyan könyvtárról, amit egyaránt használnak látó és látássérült emberek. 

Az ő történetében a látás elvesztése nem a végállomás volt, hanem az újratervezés időszaka. Nem csinált magából mártírt, hanem egyszerűen csak megkereste a megoldást, és másképp folytatta az életét. Hivatásában pedig bebizonyította, hogy a tér érzékelése nagyon sokrétű élmény, ezért fontos, hogy az épületeink ne csak látványosak legyenek, hanem használhatók is. Downey példája megmutatja, hogy egy veszteségből fakadó hiány is megnyithatja előttünk az utat, és elvezethet egy kiteljesedett élethez, még ha nem is pont úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltük.