Vanília, eper, bazsalikom, sós karamell - csak néhány a választható ízek közül. A fagylalt világhírűvé válása jól tükrözi a kulturális cserehatások működését, a gasztronómia változásait és a hűtéstechnika fejlődését is. 

A fagylalt történetének megismerése előtt beszélnünk kell a jégről. A ma már természetesnek vett hidegtechnológia felfedezését megelőzően ugyanis ahhoz, hogy az emberek hűsítő desszerteket tudjanak enni, meg kellett oldaniuk a megfagyott víz tárolását. Az első kísérletezések a Közel-Keleten folytak, például Perzsiában úgynevezett jégházakat építettek. Ezeket az agyagból készült, kupolás, méhkasra emlékeztető építményeket az egész közösség használta. A XVII-XVIII. században már Európában is felbukkantak a földbe vájt, fűrészporral és szalmával szigetelt jégtárolók. Itt gyűjtötték össze a telente a tavakból kivágott jégtömböket. A következő században megjelentek a fából készült jégszekrények, majd az 1900-as évektől, a mechanikus hűtés feltalálását követően, fokozatosan megszűntek a jég raktározására szolgáló helyiségek. 

Rizst, tejet és egy kevés jeget kevert össze az az ókori kínai, aki egy hideg édességre vágyott. A napjainkban is népszerű, vízből, gyümölcsből, fűszerekből és cukorból kevert sherbet a keresztes hadjáratok során jutott el az arab világból az európaiakhoz. Általánosságban elmondható, hogy a keleti fagylaltok kevésbé krémesek, mint a nyugatiak, nem olyan domináns bennük a tej és gyakran használnak az elkészítésükhöz keményítőt, teát, vagy fűszereket. A mai értelemben vett fagylaltra leginkább hasonlító édességek a XIII-XIV. században tűntek fel, Itáliában. A legenda szerint Marco Polo vitte haza azt a receptet, amiből később megszületett az olasz gelato. A francia udvarban XIV. Lajos uralkodása idején jelent meg és vált rövid időn belül a király lakomáinak állandó szereplőjévé. A fentebb már említett tárolási nehézségek miatt a fagylalt luxuscikknek számított és csak a felsőbb körök engedhették meg maguknak a fogyasztását. 1686-ban nyílt meg Párizsban a Café Procope, ahol a kávé és a sütemények mellett már sorbetet és fagylaltot is kínáltak a vendégeknek. A cukrászda a felvilágosodás korának egyik fontos találkozóhelye lett, gyakran megfordult itt Voltaire, Rousseau, Diderot és Robespierre is. Hamarosan Londonban is sorra nyíltak a fagylaltozók, az egyik legismertebb a Pineapple volt a Berkley Square-en. Ezt a neves olasz cukrász, Domenico Negri vezette, aki rengeteg új ízzel és tálalási formával próbálkozott. Szívesen használt narancsvirágvizet, pisztáciát, citromot, uborkát, parmezánt, de akár még brandy-t is az ízesítéshez. Tanítványa, Frederick Nutt a század egyik legkeresettebb fagylaltrecept-könyvének szerzője lett. Mindezek ellenére a fagyi a XX. században futotta be valódi karrierjét. A különböző ízek, a tölcsérek, bevonatok és otthon is használható fagylaltgépek piacra dobása nagyban hozzájárult a világhíréhez. 

Magyarországon a XVIII. század végén, a Habsburgok révén jelent meg. Közülük valószínűleg az egyébként szigorú diétát követő Erzsébet királyné (Sissi) rajongott érte a leginkább. Kedvence a Veilcheneis, az "ibolyás fagylalt" volt, melyet rendszeresen rendelt a bécsi Demel cukrászdából, ahol egyébként most is repertoáron tartják. De megkóstolható itthon is, a gödöllői kastély kávézójában is kapható ez a tejmentes sorbet, mely ibolya aromát, champagne-t, vizet és cukrot tartalmaz. A fagylaltnak többféle megnevezése is volt az idők során. A legkorábbi a jeges, ezt követte - főleg vidéken - a hideg nyalat és a fagyalat. A gyereknyelv és a média tette a mindennapok részévé a ma is használatos fagylaltot és fagyit. 

A XIX. századtól már elérhető volt a nagyobb városokban, mint Pozsonyban, Pest-Budán, vagy Debrecenben, ugyanakkor nálunk is az iparosodást követően vált tömegek számára megfizethetővé. A dualizmus korában egymás után nyitottak a híres pesti cukrászdák, a Gerbeaud, a Ruszwurm, az Auguszt. A fennmaradt beszámolók szerint tejszínes, tojásos alapú fagylaltokat készítettek, gyakran használtak csokoládét és gyümölcsöket is. Az újításokat a szocializmus törte meg, akkor ugyanis államosították mind a gyártást, mind a forgalmazást, ennek következtében pedig szűkült a kínálat és ellehetetlenült a kísérletezés. Azonban mégiscsak történt akkor egy máig emlékezetes újítás, az 1960-as és 70-es években jól ismert csavaros fagylalt. A rendszerváltás után lendületet vett az ágazat, ráadásul feltűntek az úgynevezett kézműves fagyizók is. 2013 óta minden év május 8-án megrendezik A magyar kézműves fagylalt napját, ilyenkor féláron vásárolhatjuk meg valamelyik klasszikus kedvencünket, próbálhatunk ki különleges ízeket, vagy juthatunk hozzá egy cukormentes vagy vegán gombóchoz. 

(kép: Unsplash)

Két ember kezet nyújt egymásnak. Ismerősök vagy idegenek. Köszöntik egymást. Üzletet kötnek. Vagy békét. Egy pillanatra fizikailag is összekapcsolódnak. A kézfogás az egyik legrégibb és legelterjedtebb emberi mozdulat. Jelentősége mindmáig vitathatatlan, különösen hivatalos és üzleti környezetben. Honnan ered? Milyen szabályai vannak? Hogyan változott meg a szerepe az idők során? Ebben a bejegyzésben ezekre a kérdésekre keressük a választ. 

Múltja több ezer évre nyúlik vissza. Az ókori görögök már ábrázolták ezt a gesztust domborműveken, sőt még síremlékeken is. Számukra a kézfogás a kölcsönös tisztelet jele volt. A rómaiaknál a "jobb kezek összefonódása" a szövetség megpecsételését jelentette. A középkorban a kézfogás gyakorlati jelentést is hordozott: a fegyvertelenség bizonyítéka volt. A nyitott, üres tenyér megmutatása azt jelezte, hogy a közeledő félnél nincs fegyver, békés szándékkal érkezik. A kezek rázása (a fel-le mozgatás) azt a célt szolgálta, hogy az esetlegesen elrejtett kések kipotyogjanak a ruhaujjakból. A mozdulat ebből a kontextusból vált a bizalom egyik szimbólumává. 

Előfordul, hogy a kézfogás nemcsak két ember, hanem két politikai nézetrendszer találkozását is reprezentálja. A történelem során számos emlékezetes kézfogás történt, mely gyakran országok közötti békét, kompromisszumot vagy jelentős fordulatot jelképezett. 1972-ben Richard Nixon és Mao Ce-tung pekingi kézfogása a diplomáciai kapcsolatok új fejezetét nyitotta meg a hidegháború éveiben. Jasszer Arafat palesztin vezető többször is elutasította, hogy izraeli elöljárókkal fogjon kezet, míg végül 1993-ban, Bill Clinton jelenlétében, mégiscsak sor került erre. 2018-ban Donald Trump és Kim Dzsongun találkozásakor történt meg először, hogy egy hivatalban lévő amerikai elnök kezet fogott egy észak-koreai vezetővel. Ugyanilyen, vagy még nagyobb figyelmet kaphat a kézfogás elmaradása is. Egy évvel korábban Trump a német kancellárt fogadta a Fehér Házban. A fotósok kívánságára Angela Merkel Trump felé fordult, hogy kezet fogjon vele, ám az elnök nemhogy nem reagált erre, hanem még csak oda sem nézett. Később azt nyilatkozta, hogy nem hallotta a kérést. 

Megfigyelhetjük azt is, hogy a kézfogás többféleképpen történhet és mindegyik változat elárul valamit a felek személyiségéről és szándékáról. A határozott kézfogás erőt és magabiztosságot sugall. Az úgynevezett döglött hal erőtlen, alig ér a másikhoz, ez bizonytalanságról, de akár érdektelenségről is árulkodhat. A csonttörő kézfogás gyakran kellemetlen a nagyon erős szorítás miatt, jól tükrözi a dominancia iránti vágyat. A hosszan tartó kézfogást inkább tartogassuk azokra az alkalmakra, amikor már bizalmasabb viszonyban állunk a másikkal. A politikus kézfogás az a kétkezes fogás, amikor az egyik kéz a partner kezét fogja, míg a másikkal megérintjük annak kézfejét vagy alkarját. 

A kézfogásnak természetesen vannak olyan protokolláris és kulturális szabályai, melyek betartása erősen javallott. Általános szabály, hogy a nő, az idősebb vagy a magasabb pozícióban lévő személy nyújt először kezet, vendégségben pedig a házigazda. A kéz és a köröm legyen mindig tiszta. A jó kézfogás határozott, de nem túl erős és mindössze pár másodpercig tart. Ha ennél hosszabb, akkor kínossá válhat, ha rövidebb, akkor pedig túlságosan távolságtartó. Mindig társuljon hozzá szemkontaktus, esetleg egy udvarias mosoly. 

Noha a Covid idején a kézfogás átmenetileg háttérbe szorult és helyettesítő gesztusok (pl. fejbiccentés, könyökérintés) vették át a szerepét, a kézfogás ma is meghatározó eleme az emberi kapcsolatteremtésnek. Ez nem pusztán formalitás, hanem a kultúránk szerves része. Túlélte a háborúkat, a járványokat és a technológiai forradalmakat is. Hiába tudjuk már minden érzelmünket emojikkal is kifejezni, a valódi emberi gesztusok pótolhatatlanok.

(kép:Hubspot)

Ha a hobbit egy olyan szabadidős tevékenységként értelmezzük, amit valaki önszántából, rendszeresen és örömmel végez, akkor azt mondhatjuk, hogy az embereknek már több tízezer éve vannak ilyen kedvteléseik. 

Georges Perec egyik regényében a fiatal és gazdag Bartlebooth elhatározza, hogy a hobbijának szenteli az életét. A terve a következő: tíz évig akvarellfestést fog tanulni Párizsban, majd az azt követő húsz évben bejárja a világ kikötőit és mindenhol fest egy képet. A festményeket elküldi egy ismerősének, aki szétvágja őket, fa kockákra ragasztja és így kirakóvá alakítja. Ő pedig miután hazatér, összerakja ezeket a kirakókat és mindegyiket elküldi oda, ahol az eredeti kép készült. Ott egy helyi ember vegyszerekkel eltávolítja róluk a festéket - így ötven év múlva semmi nyoma nem marad az egésznek. Noha ez az elképzelés látszólag haszontalan, éppen ez adja a hobbi metaforikus mélységét: az alkotás öröme, a folyamat átélése, az önkifejezés következtében válik értékessé.

Amikor a hobbinknak hódolunk, akkor az agyunk dopamint termel. Ez az anyag felelős azért, hogy örömet érezzünk, motiváltak legyünk és újra akarjuk majd végezni az adott tevékenységet. Gyanítható, hogy így voltak ezzel már az ősemberek is, hiszen az ékszerek készítésének vagy az eszközökbe vésett mintáknak nem volt praktikus funkciójuk. A római katonák üres óráikban szívesen játszottak egy latrunculi nevű társasjátékot. Ez egy taktikai-logikai játék volt, amiben az nyert, aki hamarabb közre tudta fogni az ellenség bábuit. A középkori nemesség körében divatos volt a sólyomvadászat, a sakkozás és a zenélés is. Az ipari forradalom után, a XIX. században történt meg először Európában, hogy az emberek jelentős részének lett szabadideje és azt valamilyen számára érdekes elfoglaltságban való elmerülésre használhatta, hobbit kereshetett magának. Egyébként a szó már a XVII. század óta ismeretes, a kistermetű versenylovakat hívták hobby horse-nak. Innen terjedt át a gyerekek által használt, magyarul vesszőparipaként ismert játékszer megnevezésére. Átvitt értelemben valószínűleg Sir Matthew Hale használta először egy 1676-os szövegében, ahol így ír: "Almost every person hath some hobby horse or other wherein he prides himself" - vagyis itt a hobby horse már arra utal, hogy szinte minden embernek van valami olyan dolga, amire különösen sok figyelmet fordít. A köznyelvben azonban csak az 1800-as évek elejétől honosodott meg a kifejezés. 

Idővel teret nyert az a nézet, hogy a szabadidős kedvtelések az egyéniség kialakításának, színesítésének eszközei lehetnek és egyben meggátolhatják más, ártalmas tevékenységek eluralkodását. Így aztán - különösen a középosztály tagjai között - akár presztízsvesztéssel is járhatott, ha valaki nem töltötte "hasznosan" a szabadidejét. A társadalmi és kulturális változások abban is megmutatkoztak, hogy egyes, korábban a szegények között népszerű hobbik a gazdagok köreiben is kedveltté váltak. Kiváló példa erre a színház, ami a középkorban és a kora újkorban a köznép szórakoztatását szolgálta, a XVIII-XIX. századra azonban a városi elit kulturálódási szokásainak meghatározó eleme lett. A focizás a XIX. század végén az angol munkásosztály egyik kedvenc időtöltése volt, később azonban a középosztály is elkezdett érdeklődni iránta. A vagyonosabbak klubtulajdonosok lettek és tömegek kezdtek el szurkolni a profi vagy helyi csapatoknak, labdarúgóknak. Az 1800-as évek végének új találmánya volt a kerékpár, mely olcsó és keresett közlekedési eszközként az alsóbb rétegek mindennapjainak része volt. A biciklitúrák és a versenysport megjelenésével a tehetősebbek között is felkapottá vált. 

A hobbira fordított idő is folyamatosan növekedett. Az Eurostat adatai szerint egy európai felnőtt átlagosan naponta 2 órát tölt valamilyen szabadidős tevékenységgel, ez gyakran sportolás, zenehallgatás, olvasás, vagy videojátékozás. Az ázsiai országokban vagy Dél-Amerikában a hosszabb munkaidő és az eltérő gazdasági körülmények miatt ez az idő kevesebb mint 1 óra. Vannak, akiknek a passziója minimális anyagi ráfordítást igényel (pl. ha valaki az olvasáshoz a könyvtárból kölcsönzi a könyveket), de akadnak olyanok is, akik havonta több tízezer forintot is elköltenek rá. Egy 2023-as amerikai felmérés szerint az egyik legköltségesebb ottani hobbi a videojátékozás, átlagosan havi 100-200 dollárt áldoznak erre a játékosok. Az is kiderült, hogy a házaspárok 40-50 százaléka veszi át a másik hobbiját, míg ugyanez az arány a lakótársak esetében 20-30 százalék. A megkérdezettek 60-70 százaléka preferálja az olyan hobbit, amihez nem kell elmennie otthonról. 

A kutatók ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az egészség megőrzése szempontjából ajánlatos kombinálni a társas vagy a szabadban végzett és az otthoni elfoglaltságokat. Kiemelik, hogy a hobbik segítenek a stressz csökkentésében, a lelki egyensúly megőrzésében, vagy a társas kapcsolatok erősítésében. Az olvasás és a zenélés stimulálja az agyat és segít fenntartani a kognitív egészséget. A séta, a jóga vagy a tánc bizonyítottan csökkenti a szorongást, javítja a közérzetet és hozzájárul a jobb minőségű alváshoz. A festés, a kézműveskedés és más effajta kreatív tevékenységek lehetőséget nyújtanak az érzelmek kifejezésére és feldolgozására. A szabadban végzett mozgás (pl. a kirándulás vagy a futás) csökkenti a negatív gondolatok mennyiségét, oldja a depressziót. A társasjátékozás, a kórusban éneklés, a könyvklubba járás erősíti a csoporthoz tartozás élményét.

Érdemes tehát komolyan venni a hobbinkat, hiszen az nem csupán kikapcsolódás, hanem a mentális és fizikai egészséget támogató, az érzelmi stabilitást és a közösségi kötődést erősítő tevékenység is lehet. 

(kép: Unsplash)

Árnyas sétányok, padok, szökőkutak és játszóterek - a klímaváltozás korában a közparkok nemcsak esztétikai, hanem egészségügyi szempontból is létfontosságúakká váltak. Történetük összefonódik a városok növekedésével és a társadalom természethez való viszonyának alakulásával. Ebben a bejegyzésben a közparkok keletkezéséről és fejlődéstörténetéről lesz szó.

A közparkok eredete

A közpark - vagy más elnevezéssel városi park, esetleg nyilvános park - definíciója szerint egy olyan zöldövezet, amely vagy egy városon belül, vagy annak közvetlen szomszédságában helyezkedik el, és azzal a céllal hozták létre, hogy az oda látogatók számára kikapcsolódási lehetőséget nyújtson.

Az első ókori kertek Mezopotámiában és Perzsiában jöttek létre. Ezek még a hatalmi elit és a papság fallal elkerített, privát terei voltak. Érdekesség, hogy a perzsa uralkodók zárt parkjainak és vadászkertjeinek megnevezésére használt pairidaēza szóból alakult ki a mai paradicsom szavunk, mely átvitt értelemben, az égi és a földi paradicsomra utalva, az iszlám mellett bekerült a zsidó és keresztény vallás szent szövegeibe is. A görög és a római kertek többsége szintén zárt volt, leginkább templomok és villák kiegészítéseként léteztek. Ugyanakkor a római termálfürdők lugasai már félig-meddig nyilvánosak voltak, illetve akadtak olyan gazdag magánszemélyek, akik egy-egy részben nyitott kertet adományoztak a városuknak. Ilyen volt például az egyik legszebb és leggazdagabb római kertkomplexum, a Horti Sallustiani, vagy a császári elit luxusrezidenciájaként számon tartott Horti Liciniani.

A középkori iszlám városokban a mecsetek és iskolák kertjeit, bizonyos esetekben, a közösség tagjai is használhatták pihenésre. A nyugati kolostorkertekbe nem léphettek "külsős" látogatók. A ma ismert királyi kertek is mind el voltak zárva a nyilvánosság elől a reneszánsz és a barokk kor alatt. A XVIII-XIX. században megindult közparkosítást két irányzat befolyásolta kimagaslóan. Az egyik a barokk kert, mely egy mesterségesen szabályozott tér, ahol a természetet az emberi ízlés formálta. Pontosabban: az uralkodó akarata. Erre példa a bécsi Schönbrunn és Versailles. A barokk kert rámutatott, hogy a park is lehet közösségi élmény, még ha kezdetben ez csak a reprezentáció egyik elemeként jelent is meg. A másik meghatározó koncepció az angolkert, vagy tájképi kert (pl. a Stowe Gardens). Ez a barokkal ellentétben organikus hatású táj, kanyargós ösvényekkel és szabad formájú tavakkal. Olyan, mintha maga a természet alkotta volna.

Az első nyilvános parkok

Az urbanizáció és az iparosodás hatására egyre nagyobb igény jelentkezett az olyan zöldterületekre, amelyek bárki számára elérhetők és ingyenesen látogathatók. A modern értelemben vett városi parkok a XVIII-XIX. században jelentek meg. A korábban az uralkodók magánhasználatában álló londoni Saint James's Parkot már 1660-ban nyilvánosan látogathatóvá tette II. Károly. A Habsburgok birtokán császári vadászterületként hasznosított Pratert 1766-ban adta át I. József a "közönség számára". Itt azonban még mindig nem beszélhetünk tudatos tervezésről, a Prater egy olyan parkos terület volt, ahol most már nemcsak az arisztokraták sétálhattak. A franciaországi Jardin du Luxembourg a XVIII. század végére vált teljes mértékben nyilvánossá. Az első, kifejezetten várostervezési céllal létrehozott, a teljes lakosság számára szabadon hozzéférhető közpark az Északnyugat-Angliában található Birkenhead Park, mely 1847-ben nyílt meg. 

A városi parkok megjelenése radikálisan megváltoztatta az ember és a tér viszonyát. A természethez való hozzáférés többé nem kiváltság volt a városban, hanem közjóvá vált. A közpark társadalmi újításként is értelmezhető, hiszen ezek a terek lehetővé tették, hogy a társadalom különböző rétegeiből származó emberek együtt sétáljanak és pihenjenek. A városi tér soha korábban nem szolgálta tudatosan a lakosok pszichés vagy fizikai jólétét és jóllétét. 

Magyarország városi parkjai

"A 18. század végi Pest-Budán az első közparkok uralkodói, vagy magánkezdeményezésre jöttek létre" - írja tanulmányában Sisa József. 1785-ben nyílt meg a Budára helyezett hivatalok tisztviselőinek és a helyi polgároknak kikapcsolódási helyként szolgáló Városmajor. A szintén külvárosi Orczy-kert 1794 óta látogatható. Pest belvárosában a XIX. század első felében nem hoztak létre közparkokat.

A központtól kijjebb, de mégiscsak elérhető távolságban alakították ki és tették nyilvánossá a Városligetet. A területet már 1241-ben is említik Ökör-dűlő néven. Ötszáz évvel később a Batthyány-család hozzáfogott a faültetéshez, sétányok létesítéséhez és a tér bekerítésének megkezdéséhez, a táj angolkert-típusú átformálásához. 1817-től a park fokozatosan nyílt ki a tömegek számára. A milleniumra felépült a Vajdahunyad vára, elkészült az Andrássy út és átadták a Kisföldalattit. 1870-ben megnyílt a Műjégpálya, 1913-ban a Széchenyi Fürdő. A Margitsziget a botanikához is értő József nádor magántulajdona volt. A sziget nagyobbik részén angolkertet alakíttatott ki, a középkori romhoz pedig egy impozáns villát építtetett. Sokáig gondolkodott azon, hogy megtartsa-e teljesen saját használatra, vagy a csónakon érkező polgároknak engedélyezze-e a látogatást. Végül úgy alakult, hogy a Margitsziget félig privát, félig nyilvános jellege a nádor 1847-ben bekövetkezett haláláig megmaradt. Ahogy a már meglévő parkok egyre túlterheltebbek lettek, úgy vált a városvezetés új célkitűzésévé "egy népi park" létrehozása az alsóbb osztályok számára. Ez lett az 1896-ra elkészült Népliget. Nem sokkal később pedig elindult a Gellért-hegy kertészeti és tereprendezése.

A vidéki Magyarországon nem léteztek közparkok, csak sétaterek és sétányok. A legnagyobb "sétáló hely" Pozsonyban volt, a halpiac és a színház közötti 170 lépés hosszúságú és 4 fasorból álló területen. Sopronban 1828-ban, Kaposváron 1835-ben alakítottak ki sétatereket. A korabeli fürdőhelyek parkjainak látogatása patrióta gesztusnak számított. A tihanyi bencések által fejlesztett Balatonfüreden már a XVIII. század végén sétateret létesítettek, a következő években pedig angolkertet ültettek. Ugyan kertészeti tekintetben egyik vidéki város sem tudott versenyezni Budapesttel, fejlődésük mégis jelentős volt. Jellemzően minden városnak volt saját kertészete és főkertésze. 1898-ban, Erzsébet királyné halála után, az akkori földművelésügyi miniszter egy körlevelében arra szólította fel a városokat, hogy ültessenek emlékfákat. Ezt követően sorra jöttek létre az Erzsébet nevét viselő sétányok, parkok, ligetek. Természetesen ezek közül a legismertebb a gödöllői Erzsébet-park, de ekkor nevezték át a már 1858 óta parkként funkcionáló szegedi Erzsébet-ligetet is. 

1914-re a városi parkok tekintetében felzárkóztunk az európai színvonalhoz. 

A közparkok jövője 

A modern közparkok már nem csupán városi zöld területek és pihenőhelyek, hiszen tervezésük és fejlesztésük során a klímaváltozás hatásait is figyelembe veszik. Így például a parkokban hűsítő zónákat és ködölő rendszereket működtetnek a hőhullámok idején. New Yorkban már sikerrel alkalmazzák a sponge city-koncepciót. Ez azt jelenti, hogy a parkokat úgy hozzák létre, hogy azok elnyeljék és visszatartsák az esővizet, amivel újratöltik a talajvizet, így csökkentvén az árvízveszélyt. Ugyanakkor a parkok nem csupán rekreációs feladatokat látnak el, hanem társadalmi terek is, melyek kiválóan alkalmasak közösségépítésre - ezt a funkciójuk a jövőben várhatóan még hangsúlyosabbá válik. 

(kép: https://www.tomorrow.city

Természetesen a strandolással kapcsolatban is igaz az a felütés, hogy "már az ókori rómaiak is". Ugyan ők a szó mai értelmében még nem strandoltak, de a gazdagok kedvelt pihenőhelyei közé tartozó Baiae és Barcola fényűző, vízparti villái arról tanúskodnak, hogy ők is szívesen töltötték a nyári napokat a tenger közelében.

A strandolás nyújtotta örömök élvezete előtt azonban magával a tengerrel kellett megbarátkozniuk az embereknek. Ismerjük a Bibliából az özönvíz történetét, a görög mitológiából pedig Szküllát és Kharübdiszt, a két víziszörnyet, akik sziklaüregekben éltek egy keskeny tengerszoros két oldalán. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyiket, közelebb kellett menniük a másikhoz. A halászfalvak lakosai közül sokan fulladtak a vízbe, vagy váltak kalózok áldozatává. A művészet sem támogatta a tengert veszélyként felfogó gondolkodásmód megváltozását, a XVII. századi festők a viharokban hánykolódó vagy elsüllyedő hajókat és tengeri szörnyeket ábrázoltak a képeiken. Jobbára csak a koldusok kerestek enyhülést nyaranta a hűsítő vízben.

Egészen a XVIII. századig kellett várni arra, hogy változzon az emberek tengerhez való viszonya.

A felvilágosodás kori brit felső osztály tagjai számos betegséggel küszködtek, az emésztési problémáktól és tüdőbajoktól kezdve, a depresszión és folyamatos megfázásokon át a köszvényig. Az orvosok új gyógymódok után kutatva kezdték ajánlani pácienseiknek a tengeri fürdőt. Úgy vélték, hogy a hideg vízben történő megmerítkezés segíti a véráramlást, stimulálja a szervezetet, s így előmozdíthatja a gyógyulást. Sokan azt állították, hogy a tengerparti levegő nemcsak frissebb, hanem több benne az oxigén is. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy egyre többen szenvedtek az ipari forradalom káros hatásaitól, rosszul voltak a túlzsúfolt városokban, nem szívesen lélegezték be a rengeteg gyár miatti egészségtelen levegőt. Nem csoda hát, ha a víz mellett úgy érezték, újjászülettek. Richard Russell angol orvos arra buzdította a betegeit, hogy igyanak is a tengervízből. Egy tanulmányában amellett érvelt, hogy megfigyelései szerint ez csodát tesz: helyrehozza a rendszertelen menstruációt, segíti a tumorok kezelését, sőt azt állította, hogy még egy leprást is meggyógyított egy kilenc hónapig tartó, tengervizes kúrával.

Eleinte a kezelések csak a tehetősek számára voltak elérhetők, azonban az 1840-es évek több szempontból is változást hoztak. Egyfelől a vasút megjelenésével tömegek utaztak a tengerhez, másrészt ebben az időszakban fordult át a trend is, és az emberek már valójában nem a gyógyfürdők miatt, hanem sokkal inkább kikapcsolódási céllal keltek útra. Az addig érintetlen vízpart is átalakult és hotelek, boltok, vendéglők épültek a látogatók kiszolgálására. A fürdővendégek körében népszerűvé vált a vitorlázás és az evezés, szívesen vettek részt vásárokon, karneválokon, vacsorákon, vagyis egyre inkább a szociális kapcsolatok ápolása és újak kialakítása felé tolódott az érdeklődésük.

Az úszni vágyó férfiak és nők nemek szerint elkülönítve sétálhattak és üldögélhettek a parton (korabeli lapok megjegyzik, hogy egyesek távcsővel felszerelkezve érkeztek), de bent a vízben már közös térben fürödhettek. Hogyan léphettek fürdőruhában a tengerbe, ha tilos volt a parton átöltözniük? Az úgynevezett mozgó fürdőkabinok segítségével. A parton beszálltak ezekbe a ló vontatta fülkékbe, és mialatt az állat behúzta őket a vízbe, ruhát cseréltek. Fontos megjegyezni, hogy itt még ne a mai fürdőruhákra gondoljunk: a nők blúzban és szoknyában, a férfiak egy hosszabb pólóban és nadrágban úszhattak.

Az 1910-es évekre megjelent az igény a könnyebben viselhető úszódresszek iránt, két évtizeddel később pedig már kétrészes fürdőruhákat is lehetett kapni, ám ekkor még az alsó résznek el kellett takarnia a köldököt. A naptejet 1927-ben kezdték el forgalmazni, a napszemüveg az 1930-as években jelent meg. A külföldi magazinok az 1940-es évektől népszerűsítették a korábban divatos sápadtság és hófehér bőrszín helyett a napozást, ennek köszönhetően a lebarnult bőr vált az egészség, életvidámság szimbólumává. 

A strandolás célja itthon is a kikapcsolódás és a forró nyári napok elviselése volt. A dunai fürdőzésről először 1789-ben jelentek meg tudósítások: a budapesti Március 15. téren létesítettek strandot, ahol a fentebb már megismert, nálunk úszó-kocsinak nevezett ló vontatta fürdőkabinok segítségével mentek be a vízbe. A strandolás kezdetben a jobb módú férfiak kiváltsága volt, a nők 1837-ig nem látogathatták a strandokat, utána is csak a számukra kijelölt 11 és 15 óra közötti idősávban. A Széchenyi Gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg, ezt követte a Gellért és a margitszigeti Palatinus. A Római-parti szabadstrand 1930-tól üzemelt.

"A Balaton vizében történő, tisztálkodási célú fürdés történetének kezdetét adatok híján nem ismerjük, mindössze feltételezni tudjuk, hogy évezredes gyakorlatról van szó" - írja Schleicher Vera a balatoni strandolásról szóló tanulmányában. Ezzel szemben a nem tisztálkodási célú fürdőzés megjelenéséről tudjuk, hogy az 1700-as évek végére tehető. Egy évszázaddal később a három legnépszerűbb fürdőhely Balatonfüred, Keszthely és Siófok. Érdekesség, hogy míg a tengeri fürdők a víz felé néző épületek voltak, addig például Balatonfüred első gyógyfürdői háttal álltak a tónak.

Az első strandok azokon a területeken alakultak ki, amelyeket a helyiek már régóta használtak, hiszen ott sima volt a talaj és szekérrel is jól járható utak vezettek oda a közeli községből. Hamarosan sok konfliktust eredményezett, hogy ezeket a partszakaszokat közösen használták a halászok, a pásztorok, a nagymosást végzők és a városokból érkező vendégek. Az 1930-as évektől fokozatosan stranddá minősítették a vízparti dűlőket. A helyiek és a nyaralók által használt területek hosszú ideig léteztek egymással párhuzamosan, a funkciók keveredését érzékeltetik pl. a Lóstrand (Csopakon), vagy a Libás strand (Keszthelyen) nevek. 

A strandolás szabályait illetően itt is az volt a jellemző, mint máshol: a férfiak és nők egymástól elkülönítve, meghatározott ideig tartózkodhattak a vízben, ahonnan az öltözőkabinoknak hála már ismét utcai ruhában léphettek a partra. A tengerparti hatást fokozták a strandokra telepített szélfogó sátrak, illetve nagy erőfeszítések történtek árnyas sétányok telepítésére, ám ezek teljesen idegenül hatottak a helyiek által rétként és nagy haszonnal kitermelt nádasként használt, fák nélküli területeken. Az eltérő táji adottságok abban is megmutatkoztak, hogy míg az északi parton az iszapos talaj miatt muszáj volt öltözőkabin-rendszert építeni, addig a déli parton nem volt szükség ezekre, ami nagyobb szabadságot és szabadosságot eredményezett, ám ez a sajátosság sosem jelent meg nyíltan a hirdetésekben, csak utaltak rá a nyaralásokat szervező egyesületek. 

(kép: Eugène Boudin )