Természetesen a strandolással kapcsolatban is igaz az a felütés, hogy "már az ókori rómaiak is". Ugyan ők a szó mai értelmében még nem strandoltak, de a gazdagok kedvelt pihenőhelyei közé tartozó Baiae és Barcola fényűző, vízparti villái arról tanúskodnak, hogy ők is szívesen töltötték a nyári napokat a tenger közelében.

A strandolás nyújtotta örömök élvezete előtt azonban magával a tengerrel kellett megbarátkozniuk az embereknek. Ismerjük a Bibliából az özönvíz történetét, a görög mitológiából pedig Szküllát és Kharübdiszt, a két víziszörnyet, akik sziklaüregekben éltek egy keskeny tengerszoros két oldalán. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyiket, közelebb kellett menniük a másikhoz. A halászfalvak lakosai közül sokan fulladtak a vízbe, vagy váltak kalózok áldozatává. A művészet sem támogatta a tengert veszélyként felfogó gondolkodásmód megváltozását, a XVII. századi festők a viharokban hánykolódó vagy elsüllyedő hajókat és tengeri szörnyeket ábrázoltak a képeiken. Jobbára csak a koldusok kerestek enyhülést nyaranta a hűsítő vízben.

Egészen a XVIII. századig kellett várni arra, hogy változzon az emberek vízhez való viszonya.

A felvilágosodás kori brit felső osztály tagjai számos betegséggel küszködtek, az emésztési problémáktól és tüdőbajoktól kezdve a depresszión és folyamatos megfázásokon át a köszvényig. Az orvosok új gyógymódok után kutatva kezdték ajánlani pácienseiknek a tengeri fürdőt. Úgy vélték, hogy a hideg vízben történő megmerítkezés segíti a véráramlást, stimulálja a szervezetet, s így előmozdíthatja a gyógyulást. Sokan azt állították, hogy a tengerparti levegő nemcsak frissebb, hanem több benne az oxigén is. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy egyre többen szenvedtek az ipari forradalom káros hatásaitól, rosszul voltak a túlzsúfolt városokban, nem szívesen lélegezték be a rengeteg gyár miatti egészségtelen levegőt. Nem csoda hát, ha a víz mellett úgy érezték, újjászülettek. Richard Russell angol orvos arra buzdította a betegeit, hogy igyanak is a tengervízből. Egy tanulmányában amellett érvelt, hogy megfigyelései szerint ez csodát tesz: helyrehozza a rendszertelen menstruációt, segíti a tumorok kezelését, sőt azt állította, hogy még egy leprást is meggyógyított egy kilenc hónapig tartó, tengervizes kúrával.

Az 1840-es években, a vasút megjelenésével vált mindez elérhetővé a kevésbé tehetősek számára is. Ezzel egy időben fordult meg a trend is, és már nem annyira a gyógyfürdők miatt, hanem sokkal inkább kikapcsolódás céljából utaztak tömegek ezekbe a városokba. Ugyanakkor az addig érintetlen vízpart is átalakult és hotelek, boltok, vendéglők épültek a látogatók kiszolgálására. A fürdővendégek körében népszerűvé vált a vitorlázás és az evezés, szívesen vettek részt vásárokon, karneválokon, vacsorákon, vagyis egyre inkább a szociális kapcsolatok ápolása és újak kialakítása felé tolódott az érdeklődésük. Hogyan jutottak az emberek fürdőruhában a vízbe, ha illetlenségnek számított a parton átöltözni? Az 1735-ben megjelenő, úgynevezett mozgó fürdőkabinok segítségével. A parton beléptek ezekbe a fülkékbe, melyeket egy ló húzott be a vízbe, ezalatt átöltöztek és már fürdésre készen léptek ki onnan. Fontos azonban megjegyezni, hogy itt még ne a mai fürdőruhákra gondoljunk: a nők blúzban és szoknyában, a férfiak egy hosszabb pólóban és nadrágban úszhattak. A tengerpartot elkülönítve használhatták a férfiak és a nők (korabeli lapok megjegyzik, hogy egyesek távcsővel üldögéltek a parton), de bent a vízben már együtt úszhattak.

Az 1910-es évekre megjelent az igény a könnyebben viselhető úszódresszek iránt, két évtizeddel később pedig már kétrészes fürdőruhákat is lehetett kapni, ám ekkor még az alsó résznek el kellett takarnia a köldököt. A naptejet 1927-ben kezdték el forgalmazni, a napszemüveg az 1930-as években jelent meg. A külföldi magazinok az 1940-es évektől népszerűsítették a korábban divatos sápadtság és hófehér bőrszín helyett a napozást, ennek köszönhetően a lebarnult bőr vált az egészség, életvidámság szimbólumává. 

A strandolás célja itthon is a kikapcsolódás és a forró nyári napok elviselése volt. A dunai fürdőzésről először 1789-ben jelentek meg tudósítások: a budapesti Március 15. téren létesítettek strandot, ahol a fentebb már megismert, nálunk úszó-kocsinak nevezett ló vontatta fürdőkabinok segítségével mentek be a vízbe. A strandolás kezdetben a jobb módú férfiak kiváltsága volt, a nők 1837-ig nem látogathatták a strandokat, utána is csak a számukra kijelölt 11 és 15 óra közötti idősávban. A Széchenyi Gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg, ezt követte a Gellért és a margitszigeti Palatinus. A Római-parti szabadstrand 1930-tól üzemelt.

"A Balaton vizében történő, tisztálkodási célú fürdés történetének kezdetét adatok híján nem ismerjük, mindössze feltételezni tudjuk, hogy évezredes gyakorlatról van szó" - írja Schleicher Vera a balatoni strandolásról szóló tanulmányában. Ezzel szemben a nem tisztálkodási célú fürdőzés megjelenése az 1700-as évek végére tehető, egy évszázaddal később a három legnépszerűbb fürdőhely Balatonfüred, Keszthely és Siófok. Érdekesség, hogy míg a tengeri fürdők a víz felé néző épületek voltak, addig például Balatonfüred első gyógyfürdői háttal álltak a tónak.

Az első strandok azokon a területeken alakultak ki, amelyeket a helyiek már régóta használtak, hiszen ott sima volt a talaj és szekérrel is jól járható utak vezettek oda a közeli községből. Hamarosan sok konfliktust eredményezett, hogy ezeket a partszakaszokat közösen használták a halászok, a pásztorok, a nagymosást végzők és a városokból érkező vendégek. Az 1930-as évektől fokozatosan stranddá minősítették a vízparti dűlőket. A helyiek és a nyaralók strandjai hosszú ideig léteztek egymással párhuzamosan, a funkciók keveredését érzékeltetik pl. a Lóstrand (Csopakon), vagy a Libás strand (Keszthelyen) nevek. 

A strandolás szabályait illetően itt is az volt a jellemző, mint máshol: a férfiak és nők egymástól elkülönítve, meghatározott ideig tartózkodhattak a vízben, ahonnan az öltözőkabinoknak hála már ismét utcai ruhában léphettek a partra. A tengerparti hatást fokozták a strandokra telepített szélfogó sátrak, illetve nagy erőfeszítések történtek árnyas sétányok telepítésére, ám ezek teljesen idegenül hatottak a helyiek által rétként és nagy haszonnal kitermelt nádasként használt, fák nélküli területeken. Az eltérő táji adottságok abban is megmutatkoztak, hogy míg az északi parton az iszapos talaj miatt muszáj volt öltözőkabin-rendszert építeni, addig a déli parton nem volt szükség ezekre, ami nagyobb szabadságot és szabadosságot eredményezett, ám ez a sajátosság sosem jelent meg nyíltan a hirdetésekben, csak utaltak rá a nyaralásokat szervező egyesületek. A fürdőhelyi fesztelenség mértéke nyilvánvalóan függött az oda látogató társadalmi rétegtől is, ennek megfelelően más szabályok érvényesültek az iparosok által kedvelt Ábrahámhegyen, mint a budapesti "Lipótváros fürdőszobájaként" emlegetett bohém Siófokon.

(kép: Eugène Boudin )