Kedd este András úgy döntött, hogy részt vesz egy kocsmakvízen. Rengeteg vetélkedőt nézett már végig a tévében, gyakran tudta a helyes választ, meg volt hát győződve, hogy a tudása átlagon felüli. Az este azonban nem a várakozásai szerint alakult. A kérdések jelentős része számára ismeretlen témaköröket érintett, így aztán a pontszáma alapján az utolsók között végzett. Másnap, amikor az egyik kollégája megkérdezte tőle, hogy érezte magát, magabiztosan azt válaszolta: "Szerintem tök jól ment, csak volt néhány nehéz kérdés." Sokan hallgathattak már végig hasonló sztorikat. András története olyannyira nem egyedi, hogy a pszichológiában külön neve is van a jelenségnek, ez a Dunning-Kruger-hatás.

A fogalmat két amerikai szociálpszichológus, David Dunning és Justin Kruger vezette be egy 1999-ben megjelent tanulmányban, melyben arról értekeztek, hogy mennyire pontatlanul ítéljük meg a tudásunkat és a képességeinket. Kutatásaik során különböző területeken tesztelték a kísérletekben résztvevőket (pl. logikai feladványokkal és nyelvtani kérdésekkel), majd arra kérték őket, hogy mondjanak véleményt a saját teljesítményükről. Az derült ki, hogy azok, akik egy adott területen átlagosan vagy kifejezetten gyengén teljesítettek, hajlamosak voltak túlértékelni saját kompetenciáikat, míg a legjobbak gyakran alábecsülték a saját kvalitásaikat. Vagyis minél kevesebbet tudtak, annál kevésbé voltak tisztában a hiányosságaikkal.

Gyakran használják a jelenség ábrázolására az úgynevezett "kétpúpú teve-görbét". Az első púp a kevés tudás mellé párosuló túlzott magabiztosságot jelképezi. A görbe ezután mélypontra süllyed, ez "a kétség völgye", ahol ráébredünk a korlátainkra. A második púp azokat szimbolizálja, akik valódi tudással rendelkeznek, és éppen emiatt jóval önkritikusabbak és szerényebbek.

A Dunning-Kruger-hatás nemcsak az egyének szintjén figyelhető meg, hanem társadalmi méretekben is komoly következményekkel járhat. A social mediában sűrűn kapnak figyelmet olyanok, akik szilárd meggyőződéssel és profin szerkesztett videókkal adják elő minimális ismereteiket. Nem az számít, hogy kinek van igaza, hanem, hogy kinek nagyobb a nézettsége. A politikai kommunikáció, a populista retorika és az internetes viták gyakran erre a torzításra építenek. A leegyszerűsített és határozottan előadott állítások gyorsabban terjednek, mint az árnyalt, latolgató elemzések. Az algoritmusok pedig többnyire megerősítik a felhasználót abban, hogy a saját gondolkodásmódja a helyes. Így alakulnak ki a véleménybuborékok, amikben ritkán találkozunk a miénkkel ellentétes nézőpontokkal, érvekkel. Hasonló dinamika figyelhető meg a munkahelyeken is. A kevésbé hozzáértő dolgozók hajlamosak túlértékelni saját eredményeiket, ennek köszönhetően pedig akár hamarabb előléptethetik őket, mint azokat, akik valódi szakértők, de sok esetben önkritikusak. 

Hogyan mérsékelhető a hatás? Tanulással és önreflexióval. Fontos felismernünk, hogy a harsány magabiztosság nem feltétlenül tükröz tudást és felkészültséget. A megfigyelések azt mutatják, hogy az önértékelés folyamatosan fejlődik, ha rászoktatjuk magunkat arra, hogy visszajelzést kérjünk kollégáinktól, tanárainktól, barátainktól. 

A társadalom felelőssége, hogy ne a megtekintésszámot és a túlcsorduló önbizalmat jutalmazza, hanem a kritikus és tudatos gondolkodást. Dunning és Kruger munkássága arra figyelmeztet bennünket, hogy a valódi tudás kételkedő és alázatos. Aki ezt megérti, már félúton jár a két púp között. 

(kép: Yana Yuzvenko)

A népmesék boszorkánya leginkább egy csúnya, vén, házsártos nő, aki mérgeket kotyvaszt az üstjében, és ha úgy tartja kedve, macskává változik vagy seprűn repül. A valóság azonban ennél jóval sötétebb és tragikusabb. Ebben a bejegyzésben annak járunk utána, hogy hogyan vált a vasorrú bába a gonosz szinonímájává, és miért égették évszázadokon át máglyán azokat, akiknek annyi volt a bűnük, hogy túl sokat tudtak, vagy kilógtak a többiek közül. 

A boszorkányt a néphit egy olyan, természetfeletti képességekkel rendelkező nőnek vagy férfinak tartotta, aki az ördöggel szövetkezvén képessé vált arra, hogy ártson embertársainak, azokra rosszat, vagy akár pusztulást hozzon. Maga a szó török eredetű, jelentése "nyomó". Ezzel arra az ártó szellemre céloztak, amelyik éjszakánként látogatja meg az alvó embereket és a mellkasukra telepedve erősen megnyomja azt - erre utal a lidércnyomás szavunk -, így okoz fájdalmat és gyötrelmes álmokat. 

kellékek és praktikák

Már a tárgyi környezetük is mutatja, hogy mások, mint a többiek. Minden boszorkány háztartásában található egy üst, amiben a mérgeit és a kenőcseit kotyvasztja; egy jóslásra használt gömb (specula), illetve minden bizonnyal van az asztalán néhány gombostű, amiket az ellenségét formázó bábuba szúr, hogy az áldozata - tartózkodjék bárhol is abban a pillanatban - hirtelen szúró fájdalmat érezzen azon a ponton. Legismertebb kelléke a seprűje, amit természetesen közlekedésre is használ. Érdekesség, hogy míg a boszorkányperek aktáiban számtalan említés található arról, hogy a seprű csak azután vált repülésre alkalmassá, hogy a boszorkány mind magát, mind a seprűt bekente úgynevezett boszorkányzsírral, ez az elem később kikerült a történetekből. Az első olyan boszorkány, aki beismerte, hogy seprűn repült, egy férfi volt. Guillaume Edelin francia papot 1453-ban tartóztatták le, mert kritizálta az egyház boszorkányokkal kapcsolatos kommunikációját. Miután megkínozták, bevallotta, hogy igaz az a híresztelés miszerint seprűn repült, és bocsánatot kért a korábbi megjegyzései miatt. Életfogytiglani börtönre ítélték. 

igézés, rontás, kötés

A boszorkányok különleges képességeik alapján is felismerhetők. Ezek közül kiemelkedik, hogy alakot tudnak váltani. A középkorban strigáknak hívták a macska, kutya, vagy egyéb állat képében járkáló boszorkányokat. Könyves Kálmán az ő létezésüket tagadta híressé vált mondásában. Varázstrükkjeik száma végtelen, de hármat használnak igazán gyakran. Az egyik az igézés, ami a kimondott szó hatalmát mutatja. Ebben az esetben gonosz szándékok vezérlik a beszédet. Azt a monológot, amivel jó dolgokat akarnak bevonzani ráolvasásnak nevezzük. A második a rontás, vagyis a kártékony céllal használt mágia. A harmadik pedig a kötés. Különböző anyagok felhasználásával egy jó erős csomót készít, amit aztán elrejt a megátkozni kívánt személy közelében. Ezzel meg is köttetett a rontás, melyet kizárólag a boszorkány tud feloldani. Ezt a helyzetet idézi a manapság is használt "meg van kötve a keze" kifejezésünk. 

a boszorkánypróbák

Ha a fentiek ellenére mégsem voltak biztosak abban, hogy boszorkánnyal van-e dolguk, elvégezték az úgynevezett boszorkánypróbákat. A vízpróba során a vádlottat a legközelebbi folyóhoz vitték, ott alsóneműre vetkőztették, a dereka köré kötelet tekertek és bedobták a vízbe. Ha a felszínen maradt, boszorkánynak bélyegezték, ha elsüllyedt, akkor ezzel bizonyította, hogy ártatlan. Egy másik teszt során azt nézték, hogy vannak-e elváltozások a testén. Jelnek tekintettek minden furcsább anyajegyet, továbbá gyakran kutakodtak a harmadik mellbimbó után, ugyanis azt feltételezték, hogy a boszorkány azzal táplálja az őt segítő állatokat. Ha semmit sem találtak, de valahogy mégis gyanúsnak tűnt az illető, akkor elküldtek egy szúrkálóért. Ezeknek az embereknek az volt a feladatuk, hogy tűkkel bökdössék a boszorkákat, akik ha erre nem szisszentek fel, vagy nem jajgattak, akkor azzal azt üzenték, hogy mégiscsak gonosztevők, hiszen érzéketlenek a fájdalomra. 

Ezen hiedelmek és kínzások ellenére a XIV. századig halálbüntetést csak akkor szabhattak ki rájuk, ha valakinek komoly kárt okoztak. Amikor azonban megkezdődött az egyházi törvények alkalmazása, megváltozott a helyzet. 

 az egyház és a boszorkányperek

XXII. János pápa 1320-ban felszólította az egyház tagjait, hogy üldözzék mindazokat, akik "démonokat imádnak és mágiát űznek". Munkájuk megsegítésére kézikönyvek is készültek. 1487-ben jelent meg a Malleus maleficarum (magyarul Boszorkánypöröly), mely egészen a XVIII. századig az egyik legnagyobb példányszámban kinyomtatott könyv volt. A két inkvizítorból álló szerzőpáros tüzetesen bemutatja a boszorkányok ismérveit, a vallatásukkor használt kínzásokat, valamint a folyamatban lévő perek részleteit. Nézetük szerint a boszorkánynak akkor is bűnhődnie kell, ha nem okozott kárt. A Pöröly újdonsága az is, hogy már inkább csak női bűnnek tekinti a varázslást és a boszorkányságot. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ebben a korszakban leginkább nők végezték a szülések levezetését, a betegek gyógyítását és ápolását, így aztán ha rosszul alakultak a dolgok, automatikusan a bábát vagy a javasasszonyt - vagyis a nőt - hibáztatták. A kutatók becslése szerint a késő középkortól a XVIII. századig körülbelül 100 000 embert fogtak perbe boszorkányság vádjával, közel felüket ki is végezték. 

a szegedi boszorkányper

Magyarországon az utolsó nagy boszorkányper 1728-ban zajlott, Szegeden. Fontos körülmény, hogy a megelőző két évben rendkívüli aszály sújtotta a települést. Tehetetlen dühükben a lakosok elkezdtek felelőst keresni. Arra jutottak, hogy a vétkesek nyilvánvalóan olyasvalakik lehetnek, akik az ördöggel cimboráltak, és emiatt bünteti most őket Isten azzal, hogy ilyen hosszú ideje nem esik az eső. Mindezt tetézte, hogy az egyébként is boszorkány hírében álló Kökényné Nagy Anna bábáról kitudódott, hogy más asszonyokkal együtt "a szentelt ostyával varázsolt", ezenfelül azzal is gyanúsították, hogy több tehenet megmérgezett és látták, hogy seprűn repült. Kivallatták őt is, a társait is, de tagadtak. Ugyanakkor "az elejtett információk" alapján 18 embert törvényszék elé idéztek, köztük a város egykori főbíráját és leggazdagabb emberét, a 82 éves Rózsa Dánielt is, akiről azt állították, hogy ő a boszorkányok kapitánya. 

Levitték őket a Tisza partjára és a hatóság elrendelte a vízpróbát. Három nő a folyóba fulladt, a többieket kihúzták, majd megkínozták. Mindezek után már megeredt a nyelvük: az egyik asszony bevallotta, hogy tényleg képes tojásokat tojni és abból él, hogy azokat eladja. Kökényné elismerte, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Megnevezte a társait és megerősítette, hogy Rózsa a vezérük. Elmondta, hogy a jobb élet és a gazdagság reményében szövetkezett a Gonosszal. A vádlottak bevallották azt is, hogy azért van ez a borzalmas aszály, mert ők eladták az esőt a törököknek. 1728. június 26-án hozta meg a városi törvényszék az ítéletet. 

Július 23-án, a ma Boszorkányszigetnek nevezett területen, az összegyűlt tömeg előtt felolvasták és elmagyarázták a végzést, majd máglyán elégették a hat nőt és a hat férfit. 

Ezt követően sem értek véget az üldözések, de egyre hangosabbak lettek azok, akik a perek befejezését követelték. Mária Terézia 1756-ban elrendelte, hogy a boszorkányság miatti halálos ítéleteket ne hajtsák azonnal végre, hanem előbb terjesszék fel őket elbírálásra a helytartó tanácshoz. A felterjesztéseket jobbára felmentő ítéletek követték, és lassan megszűntek a boszorkányperek. 

Az idő múlásával a városi tanács is szégyellni kezdte a történteket, a XVIII. század közepén ki is emelték ezeket az iratokat a rendes tárgyalási iratok közül és a titkos leváltárba helyeztették őket. Egy 1830-as feljegyzésből az derül ki, hogy valaki kutatási célokra szerette volna kikérni a papírokat, de a kérvényét elutasították. Az indoklás szerint az okiratok "az emberi nemzeteknek gyalázatjára szolgálnak, Tiszti Főügyész Úrnak erántuk az a kívánsága, hogy ezek Városunk hírének kímélésének végett közönségessé [közismertté] ne tétessenek". 

Tudtad, hogy egyes házak több energiát termelnek, mint amennyit elhasználnak?

A klímaváltozással összefüggésben egyre fontosabb kérdéssé válik a fenntarthatóság is. Az építőipar pedig kiemelt forrása a szén-dioxid-kibocsátásnak. A World Green Building Council szerint ez az ágazat felelős az energiafogyasztás 36 %-áért. Erre válaszul jelentek meg a net zero épületek, melyek a megújuló energiaforrások segítségével csökkentik a CO2-kibocsátást. Ezek az építmények egy év alatt ugyanannyi energiát termelnek, mint amennyit a működésük ennyi idő alatt igényel. Sőt gyakran szén-dioxid semlegesek is. 

Hatékonyságuk nem egyetlen technológiai újításon alapszik, hanem különböző tervezési és üzemeltetési megoldások kombinációjának eredménye. Ezek egyike az energiahatékony tervezés, hiszen a tájolás, a forma, a hőszigetelés, a szellőzés, a gépészet alapvetően befolyásolja a felhasznált energiamennyiséget. A legújabb változatokat már okos rendszerek szabályozzák: felügyelik a hőmérsékletet, a páratartalmat, a világítást és ha szükséges, beavatkoznak. 

A várostervezés és a fenntartható fejlődés találkozására remek példa a frankfurti Aktiv-Stadthaus. Ezt a net zero épületet 2015-ben adták át, különlegessége, hogy nemhogy minimális energiaigényű, hanem több energiát termel annál, mint amennyit használ. A 8 emeletes társasházban 74 lakás található, melyek lakóterülete 60 és 120 négyzetméter közötti. 

A tervezési koncepciója két pilléren nyugszik: az egyik a passzív hatékonyság, a másik az aktív energiahasználat. A passzív elemek közé sorolható a kiváló hőszigetelés, a hőhidak minimalizálása, a megfelelő minőségű nyílászárók, a keskeny épülettömeg és az ingatlanok jó fényviszonyai. A tetőn és a déli homlokzaton megfigyelhető napelemek az aktív energiaforrások közé tartoznak. Érdekes újítás a szennyvízből és a csatornahálózatból visszanyert hőenergia hasznosítása. Az alagsorban elhelyeztek egy belső akkumulátoros tárolót, melynek segítségével egy későbbi időpontban is igénybe vehetővé válik a megtermelt, de fel nem használt energia. Minden lakó kapott egy, a saját aktuális fogyasztását megjelenítő kijelzőt, sőt azt is nyomon követhetik, hogy éppen hogy áll a ház áramtermelése. Ezzel a mutatóval kívánják a tulajdonosokat a takarékoskodásra ösztönözni, ugyanis ha nem elég tudatosak, akkor csökken a plusz energiakészlet. 

Ahogy a fenti példa is mutatja, a net zero épületek nem pusztán technológiai bravúrok, hanem valódi, hosszú távú megoldásokat kínálnak.

(A képen az Aktiv-Stadthaus látható, forrás:der-pressedients.de)

Nagyon röviden összefoglalva az Idétlen időkig című film arról szól, hogy egy férfi pontosan ugyanazt a napot éli át újra és újra. A történet azt mutatja meg, hogy a napi rutin lehet börtön is, vagy fejlődési lehetőség is - attól függően, hogyan tekintünk rá. 

"És mi lesz, ha nem lesz holnap? Ma is másodszor van ma." - fakad ki a főszereplő, Phil, amikor ráeszmél, hogy mi történik körülötte. Kezdetben tehetetlen dühvel reagál az ismétlődésére, bosszantja, hogy bármit tesz, semmi sem változik. Hamarosan teljesen üresnek érzi az életét, mivel egyetlen cselekedetének sincs következménye. Ekkor stratégiát vált. Felismeri, hogy először neki kell változnia, ha azt akarja, hogy a körülményei mások legyenek. Különböző új szokásokat alakít ki, melyek révén folyamatosan fejlődik. Végül már nem akar kitörni a napjából, hanem - noha tudja, hogy mi fog történni - élvezi azt. A film bemutatása után egy évtizeddel jelent meg Charles Duhigg nagysikerű könyve, A szokás hatalma, melyben a szerző amellett érvel, hogy a viselkedésünk nem tudatos döntésekből épül fel, hanem automatizált szokásokból. Kötetének alapfogalma a szokáshurok. Ezzel a háromlépcsős folyamattal a szokásaink kialakulását és rögzülését szemlélteti. Az első elem mindig a kiváltójel, vagyis az a helyzet, időpont vagy helyszín, ami elindítja az adott szokást. A második a rutin, a cselekvés és annak ismétlődése. A harmadik pedig a jutalom, vagyis az a kellemes érzés, amit a cselekvés közben, vagy annak elvégzése után tapasztalunk, hiszen ez sarkall majd bennünket arra, hogy újra hasonlóan akarjunk cselekedni.

Duhigg véleménye szerint a szokások ugyan nem kitörölhetők, viszont módosíthatók, hiszen mindig ugyanaz a szokáshurok-modell áll a hátterükben. Vagyis ha felismerjük az egyes elemeket, akkor képessé válunk új viselkedésmintázatok kialakítására. Akár úgy, hogy az időjárásjelentő Philhez hasonlóan új rutint vezetünk be. Az ő esetében a kiváltójel az, hogy mindig ugyanaz a február 2-a ismétlődik. A rutin megváltoztatása: a kezdetben hedonista életvitelt önfejlesztésre és mások segítésére cseréli. Jutalma a belső elégedettség, a közösség tagjaival való kapcsolódás, és hogy végül kiléphet a monotonitásból. 

Miért hasznos a napi rutin kialakítása?

Mert az agyunk szereti a kiszámíthatóságot. Az ismétlődő cselekvések (pl. reggeli készülődés, kutyasétáltatás, esti tea) segítenek ellensúlyozni a napi stresszt, mert érzelmi szabályozó funkciót töltenek be. A kiszámíthatóság kiegyensúlyozottabbá tesz, hiszen a nap jelentős része előre tervezett módon zajlik. A mindennapi szokások révén megerősödik az az érzés, hogy uraljuk az életünket, nem pusztán sodródunk vele. Ezek mind védőfaktorok a mentális betegségekkel szemben, mivel a szorongás és a depresszió gyakran a céltalanság és motiválatlanság érzéséből fakad. 

A modern élet rendszerint ismétlődő, gépies, és ha nem figyelünk, a napok összemosódnak. Az Idétlen időkig arra bátorít bennünket, hogy töltsük meg tartalommal a napi teendőinket, mert a tudatos rutin a pszichés jóllét egyik kulcsa.

A gyógyulás mindig is többet jelentett a test felépülésénél. Nem véletlen, hogy a szanatóriumok különleges helyet foglalnak el az orvoslás történetében.

A latin "sanare" szó gyógyítást jelent, a "sanatorium" pedig gyógyító helyet. Ezek az intézmények nem csupán kórházak, hanem olyan létesítmények, ahol a páciensek testi rehabilitációja mellett figyelmet fordítanak a lelki harmónia helyreállítására is. A természet közelsége, a friss levegő, a nyugodt környezet, egyes térségekben a gyógyvizek, éppúgy hozzájárulnak a gyógyuláshoz, mint a kezelések. 

Mindezeket figyelembe véve, hogyan lehetséges, hogy Budapest első szanatóriumai nem a hegyvidéki részeken, hanem a Liget környékén épültek? Ma már nehéz elképzelni, de a századfordulón a Városliget térsége még egy nyugodt és tiszta levegőjű terület volt. Nem csoda hát, hogy az 1890-es évektől kezdődő kórházépítési program keretében egymás után nyíltak itt a szanatóriumok. 1909-ben a mai Benczúr utca 47. alatt a Liget Szanatórium, mely hamarosan akkora népszerűségre tett szert, hogy külföldi orvosok is érkeztek ide tanulmányútra. A hatszintes, szecessziós stílusú épületet Jakab Dezső és Komor Marcell tervezte. A szerényen felszerelt közkórházakkal szemben itt szinte szállodai kényelmet biztosítottak a tehetős polgárok számára. A betegek rendelkezésére állt iszapkezelés, röntgen, vízgyógyászat, fizikoterápia, ideggyógyászat és szénsavas fürdő is. Mindegyik szobához tartozott egy utcára néző erkély. Dörnyei Sándor így ír az épület belsejéről: "az utcáról belépve magyaros mintájú, színes hall fogadta a látogatót. Innen pompás pálmák között, keleti szőnyegekkel borított márványlépcső vezetett az emeletre, ahol a földszintihez hasonló hallba lehetett jutni. Itt voltak a betegszobák. Az egész épületben az akkor még távolról sem természetes módon központi fűtés, állandó hideg-meleg víz, telefon biztosította a kényelmet". A műtők és a rendelők a harmadik emeleten kaptak helyet, csakúgy, mint a kémiai laborok és a röntgen. A nyitást követően több mint száz páciense volt az intézménynek, ez a szám néhány év alatt hétszázra emelkedett. Itt kezeltette magát Csáth Géza, Wekerle Sándor, Babits Mihály és Krúdy Gyula is. Ebben az épületben halt meg Ady Endre, az ő emlékét egy aprócska kiállítás őrzi.

A szanatóriumot 1931-ben bezárták, az új tulajdonos panzióként üzemeltette tovább. A II. világháború alatt megrongálódott és utána is hosszan elhanyagolták, míg végül 1999-ben érkezett egy befektető, aki felújíttatta. A munkálatok azonban jelentős átalakítással is jártak, az egykori szanatórium helyén ma egy irodaház áll. Érdekesség, hogy az Ady-emlékszoba miatt az épület munkanapokon szabadon látogatható.

(képek: FSZEK Budapest Gyűjtemény, Szecessziós Magazin, Városi levegő blog)