A karácsony előtti készülődés ma egészen másképp fest, mint egy évszázaddal ezelőtt. Napjainkban az advent sokszor egyet jelent az idegeskedéssel, az ajándéklisták teljesítésével és a bevásárlóközpontokban unásig hallgatott karácsonyi dalokkal. Pedig ezek a hetek szólhatnának a lelassulásról, a befelé figyelésról és a megtisztulásról is. 

A XX. század közepéig a keresztény hagyományban létezett egy, a húsvéti nagyböjtnél enyhébb, de mégis jelentős várakozási időszak, a karácsonyi böjt, vagy más néven kisböjt. Kezdete Szent Márton napja (november 11.), a vége pedig december 24-e.  Ezt az időszakot "a lélek kifényesítésének" tartották. Az emberek a test egyszerűbb táplálásával és az elmélyüléssel egy kiegyensúlyozottabb belső világot akartak teremteni. Noha ma már nem rendel el szigorú adventi böjtöt a római katolikus egyház, az imát, a csendet és a bűnbánatot továbbra is javasolja.

A böjti előírások híven tükrözték az elvárt fegyelmezettséget. Húst, zsírt, tejtermékeket és tojást tilos volt fogyasztani, ezeken felül az alkoholt is kerülni kellett. Halat csupán az első és az utolsó héten ehettek. Naponta háromszor szabadott étkezni, de csak egyszer lehetett jóllakni. A böjti étkezés alól felmentést kaptak a gyerekek, az idősek, a terhes nők és a betegek. A test önmegtartóztatása azonban nem minden, a lelki tisztulás elérése érdekében felfüggesztették a mulatozást, a hangos összejöveteleket és az esküvőket. Az elmélyülés és a befelé fordulás csendes időszaka jött el. Fontos szerepet kapott a Biblia tanulmányozása, a családdal töltött idő, a közösségért és önmagukért történő áldozathozatal. A nők jellemzően varrással és takarítással foglalkoztak, a férfiak faragtak és elvégezték a ház körül szükséges javításokat. A népi bölcsesség szerint "ahogy tisztul a ház, úgy tisztul az ember is".

Szenteste, az éjféli mise után történt a böjttörés. Az aznapi vacsora még egyszerű, de ugyanakkor szimbolikus fogásokból állt: hús nélküli bableves, mákos guba, aszalt gyümölcsös kompót, és ahol szokás volt, valamilyen halétel, hiszen az nem számított húsnak. Innen ered a december 24-én fogyasztott halászlé máig élő hagyománya. Az ünnepi ételek mindegyik üzenetet hordozott: az alma az összetartozást, a méz a megtisztulást, a fokhagyma a bajok távoltartását, a mák a bőséget jelképezte.  Gönczi Ferenc néprajzkutató 1914-ben megjelent kötetében így ír erről az estéről: "karácsony böjtjén este az asztalt abrosszal betakarják, rá sót, piros almát, gazdasági terményeket és eszközöket raknak. A szántóföldi növények közül egy-egy marék búzát, rozsot, zabot, kukoricát tesznek, 12 vöröshagymát bemetélnek, megsózzák, és hármasával az asztal négy sarkára helyezik. Az asztalra kerül még a sodrófa, lapicka, köpülő, és a karácsonyra sütött friss kenyér. Szentolvasó és egy olyan erszény, amibe a család minden tagja tesz pár fillért." 

A böjt célja sosem volt kizárólag a test megfékezése. Kitartásra, önuralomra és tudatosságra nevelt ez a periódus. Mindezeket később a tudomány is alátámasztotta: a böjtölés javítja az emésztést, frissíti a szervezetet, valamint éberré és fókuszáltabbá tesz. 

Most is lehetőségünk van arra, hogy a karácsonyt megelőző hetekben elcsendesedjünk és teret adjunk az újrakezdésnek. A böjtölés és a belső béke megteremtésére irányuló törekvés valóban ünnepé teheti az idei adventet.

(kép: Libby Penner)

"Gyerekkoromban a nagylábujjam folyton kilyukasztotta a zoknijaimat, ezért inkább felhagytam a viselésükkel" - nyilatkozta egyszer Albert Einstein, aki felnőttként sem hordott zoknit. Ez az anekdota jól példázza, hogy még egy ilyen kicsi ruhadarab is milyen nagy hatással lehet a közérzetünkre. 

Ha van mindennapos viselet, aminek az eredetén nem szoktunk elgondolkodni, az minden bizonnyal a zokni. Holott az, hogy hogyan védjük, takarjuk vagy díszítjük a lábunkat, sokat elárul az emberiség kényelem iránti igényéről, a társadalmi hierarchiáról, az ipar fejlődéséről, sőt még a klímaváltozásról is. 

A régészeti leletek tanúsága szerint már az ősember is óvta a lábát. Állatbőrből vagy növényi rostokból készült lábtekercsekkel fonta körül a lábfejét, hogy megkímélje a durva, köves talajtól és a hidegtől. A legkorábbi, már valóban zoknira emlékeztető darabok az ókori Egyiptomból maradtak fenn, a III-IV. századból. Gyapjúból kötötték őket és a nagylábujjaknak fenntartott részt különválasztották, hogy saruval is hordhatók legyenek. A középkorban a harisnya vált általánossá, ami egyúttal a társadalmi rang jelzésére is szolgált. A gazdagok finom selyemből vagy gyapjúból készült, hímzett, térdig érő darabokban jártak, míg a köznépnek be kellett érnie a durva lenvászonból vagy állatbőrből előállított lábmelegítőkkel. A XVI. században egy angol lelkész feltalálta a kötőgépet, amivel forradalmasította a harisnyagyártást. Ekkortól vált mindenki számára elérhető, napi viseletté. 

A XVIII-XIX. század fordulóján a gyapjút fokozatosan felváltotta a pamut, a tömegtermelés pedig lehetővé tette, hogy a zoknik gyorsan, azonos minőségben és méretre szabottan készüljenek. A XX. század elején megjelentek a szintetikus szálak: a nylon, a poliészter és az akril. Ezek tartósabbá, rugalmasabbá és olcsóbbá tették a termékeket. Az 1960-as évektől kezdőden a különböző színek és minták is meghódították a piacot, két évtizeddel később már rajzfilmfigurás és feliratos változatokat is be lehetett szerezni. Az utóbbi években, a környezettudatos szemlélet térnyerése óta, egyre többen keresik az organikus pamutból vagy újrahasznosított anyagokból készült modelleket. A technológia fejlődésével új funkciók is megjelentek: antibakteriális, sport-, boka-, kompressziós vagy éppen hőszabályozó zoknik teszik komfortosabbá az életünket.

Napjainkra a személyes stílus egyik jellegzetes kifejezőeszközévé is vált. Erre remek példa a "statement zokni", amely élénk színeivel, feltűnő mintáival, esetleg humoros üzenetével rögtön magára vonja a tekinteteket. Egy öltönyhöz viselt piros csíkos vagy ismert embert ábrázoló darab ma már nem számít különcségnek, hanem sokkal inkább az egyéni ízlés figyelemfelkeltő megnyilvánulása. 

A zokni története a kényelem, a kreativitás és az apró részletek iránti figyelem története is. Ez a hétköznapi ruhadarab jól mutatja, hogyan fonódik össze az emberi szükséglet, a technológiai fejlődés és a divat alakulása. 

(kép: Unsplash)

Kedd este András úgy döntött, hogy részt vesz egy kocsmakvízen. Rengeteg vetélkedőt nézett már végig a tévében, gyakran tudta a helyes választ, meg volt hát győződve, hogy a tudása átlagon felüli. Az este azonban nem a várakozásai szerint alakult. A kérdések jelentős része számára ismeretlen témaköröket érintett, így aztán a pontszáma alapján az utolsók között végzett. Másnap, amikor az egyik kollégája megkérdezte tőle, hogy érezte magát, magabiztosan azt válaszolta: "Szerintem tök jól ment, csak volt néhány nehéz kérdés." Sokan hallgathattak már végig hasonló sztorikat. András története olyannyira nem egyedi, hogy a pszichológiában külön neve is van a jelenségnek, ez a Dunning-Kruger-hatás.

A fogalmat két amerikai szociálpszichológus, David Dunning és Justin Kruger vezette be egy 1999-ben megjelent tanulmányban, melyben arról értekeztek, hogy mennyire pontatlanul ítéljük meg a tudásunkat és a képességeinket. Kutatásaik során különböző területeken tesztelték a kísérletekben résztvevőket (pl. logikai feladványokkal és nyelvtani kérdésekkel), majd arra kérték őket, hogy mondjanak véleményt a saját teljesítményükről. Az derült ki, hogy azok, akik egy adott területen átlagosan vagy kifejezetten gyengén teljesítettek, hajlamosak voltak túlértékelni saját kompetenciáikat, míg a legjobbak gyakran alábecsülték a saját kvalitásaikat. Vagyis minél kevesebbet tudtak, annál kevésbé voltak tisztában a hiányosságaikkal.

Gyakran használják a jelenség ábrázolására az úgynevezett "kétpúpú teve-görbét". Az első púp a kevés tudás mellé párosuló túlzott magabiztosságot jelképezi. A görbe ezután mélypontra süllyed, ez "a kétség völgye", ahol ráébredünk a korlátainkra. A második púp azokat szimbolizálja, akik valódi tudással rendelkeznek, és éppen emiatt jóval önkritikusabbak és szerényebbek.

A Dunning-Kruger-hatás nemcsak az egyének szintjén figyelhető meg, hanem társadalmi méretekben is komoly következményekkel járhat. A social mediában sűrűn kapnak figyelmet olyanok, akik szilárd meggyőződéssel és profin szerkesztett videókkal adják elő minimális ismereteiket. Nem az számít, hogy kinek van igaza, hanem, hogy kinek nagyobb a nézettsége. A politikai kommunikáció, a populista retorika és az internetes viták gyakran erre a torzításra építenek. A leegyszerűsített és határozottan előadott állítások gyorsabban terjednek, mint az árnyalt, latolgató elemzések. Az algoritmusok pedig többnyire megerősítik a felhasználót abban, hogy a saját gondolkodásmódja a helyes. Így alakulnak ki a véleménybuborékok, amikben ritkán találkozunk a miénkkel ellentétes nézőpontokkal, érvekkel. Hasonló dinamika figyelhető meg a munkahelyeken is. A kevésbé hozzáértő dolgozók hajlamosak túlértékelni saját eredményeiket, ennek köszönhetően pedig akár hamarabb előléptethetik őket, mint azokat, akik valódi szakértők, de sok esetben önkritikusak. 

Hogyan mérsékelhető a hatás? Tanulással és önreflexióval. Fontos felismernünk, hogy a harsány magabiztosság nem feltétlenül tükröz tudást és felkészültséget. A megfigyelések azt mutatják, hogy az önértékelés folyamatosan fejlődik, ha rászoktatjuk magunkat arra, hogy visszajelzést kérjünk kollégáinktól, tanárainktól, barátainktól. 

A társadalom felelőssége, hogy ne a megtekintésszámot és a túlcsorduló önbizalmat jutalmazza, hanem a kritikus és tudatos gondolkodást. Dunning és Kruger munkássága arra figyelmeztet bennünket, hogy a valódi tudás kételkedő és alázatos. Aki ezt megérti, már félúton jár a két púp között. 

(kép: Yana Yuzvenko)

A népmesék boszorkánya leginkább egy csúnya, vén, házsártos nő, aki mérgeket kotyvaszt az üstjében, és ha úgy tartja kedve, macskává változik vagy seprűn repül. A valóság azonban ennél jóval sötétebb és tragikusabb. Ebben a bejegyzésben annak járunk utána, hogy hogyan vált a vasorrú bába a gonosz szinonímájává, és miért égették évszázadokon át máglyán azokat, akiknek annyi volt a bűnük, hogy túl sokat tudtak, vagy kilógtak a többiek közül. 

A boszorkányt a néphit egy olyan, természetfeletti képességekkel rendelkező nőnek vagy férfinak tartotta, aki az ördöggel szövetkezvén képessé vált arra, hogy ártson embertársainak, azokra rosszat, vagy akár pusztulást hozzon. Maga a szó török eredetű, jelentése "nyomó". Ezzel arra az ártó szellemre céloztak, amelyik éjszakánként látogatja meg az alvó embereket és a mellkasukra telepedve erősen megnyomja azt - erre utal a lidércnyomás szavunk -, így okoz fájdalmat és gyötrelmes álmokat. 

kellékek és praktikák

Már a tárgyi környezetük is mutatja, hogy mások, mint a többiek. Minden boszorkány háztartásában található egy üst, amiben a mérgeit és a kenőcseit kotyvasztja; egy jóslásra használt gömb (specula), illetve minden bizonnyal van az asztalán néhány gombostű, amiket az ellenségét formázó bábuba szúr, hogy az áldozata - tartózkodjék bárhol is abban a pillanatban - hirtelen szúró fájdalmat érezzen azon a ponton. Legismertebb kelléke a seprűje, amit természetesen közlekedésre is használ. Érdekesség, hogy míg a boszorkányperek aktáiban számtalan említés található arról, hogy a seprű csak azután vált repülésre alkalmassá, hogy a boszorkány mind magát, mind a seprűt bekente úgynevezett boszorkányzsírral, ez az elem később kikerült a történetekből. Az első olyan boszorkány, aki beismerte, hogy seprűn repült, egy férfi volt. Guillaume Edelin francia papot 1453-ban tartóztatták le, mert kritizálta az egyház boszorkányokkal kapcsolatos kommunikációját. Miután megkínozták, bevallotta, hogy igaz az a híresztelés miszerint seprűn repült, és bocsánatot kért a korábbi megjegyzései miatt. Életfogytiglani börtönre ítélték. 

igézés, rontás, kötés

A boszorkányok különleges képességeik alapján is felismerhetők. Ezek közül kiemelkedik, hogy alakot tudnak váltani. A középkorban strigáknak hívták a macska, kutya, vagy egyéb állat képében járkáló boszorkányokat. Könyves Kálmán az ő létezésüket tagadta híressé vált mondásában. Varázstrükkjeik száma végtelen, de hármat használnak igazán gyakran. Az egyik az igézés, ami a kimondott szó hatalmát mutatja. Ebben az esetben gonosz szándékok vezérlik a beszédet. Azt a monológot, amivel jó dolgokat akarnak bevonzani ráolvasásnak nevezzük. A második a rontás, vagyis a kártékony céllal használt mágia. A harmadik pedig a kötés. Különböző anyagok felhasználásával egy jó erős csomót készít, amit aztán elrejt a megátkozni kívánt személy közelében. Ezzel meg is köttetett a rontás, melyet kizárólag a boszorkány tud feloldani. Ezt a helyzetet idézi a manapság is használt "meg van kötve a keze" kifejezésünk. 

a boszorkánypróbák

Ha a fentiek ellenére mégsem voltak biztosak abban, hogy boszorkánnyal van-e dolguk, elvégezték az úgynevezett boszorkánypróbákat. A vízpróba során a vádlottat a legközelebbi folyóhoz vitték, ott alsóneműre vetkőztették, a dereka köré kötelet tekertek és bedobták a vízbe. Ha a felszínen maradt, boszorkánynak bélyegezték, ha elsüllyedt, akkor ezzel bizonyította, hogy ártatlan. Egy másik teszt során azt nézték, hogy vannak-e elváltozások a testén. Jelnek tekintettek minden furcsább anyajegyet, továbbá gyakran kutakodtak a harmadik mellbimbó után, ugyanis azt feltételezték, hogy a boszorkány azzal táplálja az őt segítő állatokat. Ha semmit sem találtak, de valahogy mégis gyanúsnak tűnt az illető, akkor elküldtek egy szúrkálóért. Ezeknek az embereknek az volt a feladatuk, hogy tűkkel bökdössék a boszorkákat, akik ha erre nem szisszentek fel, vagy nem jajgattak, akkor azzal azt üzenték, hogy mégiscsak gonosztevők, hiszen érzéketlenek a fájdalomra. 

Ezen hiedelmek és kínzások ellenére a XIV. századig halálbüntetést csak akkor szabhattak ki rájuk, ha valakinek komoly kárt okoztak. Amikor azonban megkezdődött az egyházi törvények alkalmazása, megváltozott a helyzet. 

 az egyház és a boszorkányperek

XXII. János pápa 1320-ban felszólította az egyház tagjait, hogy üldözzék mindazokat, akik "démonokat imádnak és mágiát űznek". Munkájuk megsegítésére kézikönyvek is készültek. 1487-ben jelent meg a Malleus maleficarum (magyarul Boszorkánypöröly), mely egészen a XVIII. századig az egyik legnagyobb példányszámban kinyomtatott könyv volt. A két inkvizítorból álló szerzőpáros tüzetesen bemutatja a boszorkányok ismérveit, a vallatásukkor használt kínzásokat, valamint a folyamatban lévő perek részleteit. Nézetük szerint a boszorkánynak akkor is bűnhődnie kell, ha nem okozott kárt. A Pöröly újdonsága az is, hogy már inkább csak női bűnnek tekinti a varázslást és a boszorkányságot. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ebben a korszakban leginkább nők végezték a szülések levezetését, a betegek gyógyítását és ápolását, így aztán ha rosszul alakultak a dolgok, automatikusan a bábát vagy a javasasszonyt - vagyis a nőt - hibáztatták. A kutatók becslése szerint a késő középkortól a XVIII. századig körülbelül 100 000 embert fogtak perbe boszorkányság vádjával, közel felüket ki is végezték. 

a szegedi boszorkányper

Magyarországon az utolsó nagy boszorkányper 1728-ban zajlott, Szegeden. Fontos körülmény, hogy a megelőző két évben rendkívüli aszály sújtotta a települést. Tehetetlen dühükben a lakosok elkezdtek felelőst keresni. Arra jutottak, hogy a vétkesek nyilvánvalóan olyasvalakik lehetnek, akik az ördöggel cimboráltak, és emiatt bünteti most őket Isten azzal, hogy ilyen hosszú ideje nem esik az eső. Mindezt tetézte, hogy az egyébként is boszorkány hírében álló Kökényné Nagy Anna bábáról kitudódott, hogy más asszonyokkal együtt "a szentelt ostyával varázsolt", ezenfelül azzal is gyanúsították, hogy több tehenet megmérgezett és látták, hogy seprűn repült. Kivallatták őt is, a társait is, de tagadtak. Ugyanakkor "az elejtett információk" alapján 18 embert törvényszék elé idéztek, köztük a város egykori főbíráját és leggazdagabb emberét, a 82 éves Rózsa Dánielt is, akiről azt állították, hogy ő a boszorkányok kapitánya. 

Levitték őket a Tisza partjára és a hatóság elrendelte a vízpróbát. Három nő a folyóba fulladt, a többieket kihúzták, majd megkínozták. Mindezek után már megeredt a nyelvük: az egyik asszony bevallotta, hogy tényleg képes tojásokat tojni és abból él, hogy azokat eladja. Kökényné elismerte, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Megnevezte a társait és megerősítette, hogy Rózsa a vezérük. Elmondta, hogy a jobb élet és a gazdagság reményében szövetkezett a Gonosszal. A vádlottak bevallották azt is, hogy azért van ez a borzalmas aszály, mert ők eladták az esőt a törököknek. 1728. június 26-án hozta meg a városi törvényszék az ítéletet. 

Július 23-án, a ma Boszorkányszigetnek nevezett területen, az összegyűlt tömeg előtt felolvasták és elmagyarázták a végzést, majd máglyán elégették a hat nőt és a hat férfit. 

Ezt követően sem értek véget az üldözések, de egyre hangosabbak lettek azok, akik a perek befejezését követelték. Mária Terézia 1756-ban elrendelte, hogy a boszorkányság miatti halálos ítéleteket ne hajtsák azonnal végre, hanem előbb terjesszék fel őket elbírálásra a helytartó tanácshoz. A felterjesztéseket jobbára felmentő ítéletek követték, és lassan megszűntek a boszorkányperek. 

Az idő múlásával a városi tanács is szégyellni kezdte a történteket, a XVIII. század közepén ki is emelték ezeket az iratokat a rendes tárgyalási iratok közül és a titkos leváltárba helyeztették őket. Egy 1830-as feljegyzésből az derül ki, hogy valaki kutatási célokra szerette volna kikérni a papírokat, de a kérvényét elutasították. Az indoklás szerint az okiratok "az emberi nemzeteknek gyalázatjára szolgálnak, Tiszti Főügyész Úrnak erántuk az a kívánsága, hogy ezek Városunk hírének kímélésének végett közönségessé [közismertté] ne tétessenek". 

Tudtad, hogy egyes házak több energiát termelnek, mint amennyit elhasználnak?

A klímaváltozással összefüggésben egyre fontosabb kérdéssé válik a fenntarthatóság is. Az építőipar pedig kiemelt forrása a szén-dioxid-kibocsátásnak. A World Green Building Council szerint ez az ágazat felelős az energiafogyasztás 36 %-áért. Erre válaszul jelentek meg a net zero épületek, melyek a megújuló energiaforrások segítségével csökkentik a CO2-kibocsátást. Ezek az építmények egy év alatt ugyanannyi energiát termelnek, mint amennyit a működésük ennyi idő alatt igényel. Sőt gyakran szén-dioxid semlegesek is. 

Hatékonyságuk nem egyetlen technológiai újításon alapszik, hanem különböző tervezési és üzemeltetési megoldások kombinációjának eredménye. Ezek egyike az energiahatékony tervezés, hiszen a tájolás, a forma, a hőszigetelés, a szellőzés, a gépészet alapvetően befolyásolja a felhasznált energiamennyiséget. A legújabb változatokat már okos rendszerek szabályozzák: felügyelik a hőmérsékletet, a páratartalmat, a világítást és ha szükséges, beavatkoznak. 

A várostervezés és a fenntartható fejlődés találkozására remek példa a frankfurti Aktiv-Stadthaus. Ezt a net zero épületet 2015-ben adták át, különlegessége, hogy nemhogy minimális energiaigényű, hanem több energiát termel annál, mint amennyit használ. A 8 emeletes társasházban 74 lakás található, melyek lakóterülete 60 és 120 négyzetméter közötti. 

A tervezési koncepciója két pilléren nyugszik: az egyik a passzív hatékonyság, a másik az aktív energiahasználat. A passzív elemek közé sorolható a kiváló hőszigetelés, a hőhidak minimalizálása, a megfelelő minőségű nyílászárók, a keskeny épülettömeg és az ingatlanok jó fényviszonyai. A tetőn és a déli homlokzaton megfigyelhető napelemek az aktív energiaforrások közé tartoznak. Érdekes újítás a szennyvízből és a csatornahálózatból visszanyert hőenergia hasznosítása. Az alagsorban elhelyeztek egy belső akkumulátoros tárolót, melynek segítségével egy későbbi időpontban is igénybe vehetővé válik a megtermelt, de fel nem használt energia. Minden lakó kapott egy, a saját aktuális fogyasztását megjelenítő kijelzőt, sőt azt is nyomon követhetik, hogy éppen hogy áll a ház áramtermelése. Ezzel a mutatóval kívánják a tulajdonosokat a takarékoskodásra ösztönözni, ugyanis ha nem elég tudatosak, akkor csökken a plusz energiakészlet. 

Ahogy a fenti példa is mutatja, a net zero épületek nem pusztán technológiai bravúrok, hanem valódi, hosszú távú megoldásokat kínálnak.

(A képen az Aktiv-Stadthaus látható, forrás:der-pressedients.de)