Nagyon röviden összefoglalva az Idétlen időkig című film arról szól, hogy egy férfi pontosan ugyanazt a napot éli át újra és újra. A történet azt mutatja meg, hogy a napi rutin lehet börtön is, vagy fejlődési lehetőség is - attól függően, hogyan tekintünk rá. 

"És mi lesz, ha nem lesz holnap? Ma is másodszor van ma." - fakad ki a főszereplő, Phil, amikor ráeszmél, hogy mi történik körülötte. Kezdetben tehetetlen dühvel reagál az ismétlődésére, bosszantja, hogy bármit tesz, semmi sem változik. Hamarosan teljesen üresnek érzi az életét, mivel egyetlen cselekedetének sincs következménye. Ekkor stratégiát vált. Felismeri, hogy először neki kell változnia, ha azt akarja, hogy a körülményei mások legyenek. Különböző új szokásokat alakít ki, melyek révén folyamatosan fejlődik. Végül már nem akar kitörni a napjából, hanem - noha tudja, hogy mi fog történni - élvezi azt. A film bemutatása után egy évtizeddel jelent meg Charles Duhigg nagysikerű könyve, A szokás hatalma, melyben a szerző amellett érvel, hogy a viselkedésünk nem tudatos döntésekből épül fel, hanem automatizált szokásokból. Kötetének alapfogalma a szokáshurok. Ezzel a háromlépcsős folyamattal a szokásaink kialakulását és rögzülését szemlélteti. Az első elem mindig a kiváltójel, vagyis az a helyzet, időpont vagy helyszín, ami elindítja az adott szokást. A második a rutin, a cselekvés és annak ismétlődése. A harmadik pedig a jutalom, vagyis az a kellemes érzés, amit a cselekvés közben, vagy annak elvégzése után tapasztalunk, hiszen ez sarkall majd bennünket arra, hogy újra hasonlóan akarjunk cselekedni.

Duhigg véleménye szerint a szokások ugyan nem kitörölhetők, viszont módosíthatók, hiszen mindig ugyanaz a szokáshurok-modell áll a hátterükben. Vagyis ha felismerjük az egyes elemeket, akkor képessé válunk új viselkedésmintázatok kialakítására. Akár úgy, hogy az időjárásjelentő Philhez hasonlóan új rutint vezetünk be. Az ő esetében a kiváltójel az, hogy mindig ugyanaz a február 2-a ismétlődik. A rutin megváltoztatása: a kezdetben hedonista életvitelt önfejlesztésre és mások segítésére cseréli. Jutalma a belső elégedettség, a közösség tagjaival való kapcsolódás, és hogy végül kiléphet a monotonitásból. 

Miért hasznos a napi rutin kialakítása?

Mert az agyunk szereti a kiszámíthatóságot. Az ismétlődő cselekvések (pl. reggeli készülődés, kutyasétáltatás, esti tea) segítenek ellensúlyozni a napi stresszt, mert érzelmi szabályozó funkciót töltenek be. A kiszámíthatóság kiegyensúlyozottabbá tesz, hiszen a nap jelentős része előre tervezett módon zajlik. A mindennapi szokások révén megerősödik az az érzés, hogy uraljuk az életünket, nem pusztán sodródunk vele. Ezek mind védőfaktorok a mentális betegségekkel szemben, mivel a szorongás és a depresszió gyakran a céltalanság és motiválatlanság érzéséből fakad. 

A modern élet rendszerint ismétlődő, gépies, és ha nem figyelünk, a napok összemosódnak. Az Idétlen időkig arra bátorít bennünket, hogy töltsük meg tartalommal a napi teendőinket, mert a tudatos rutin a pszichés jóllét egyik kulcsa.

A gyógyulás mindig is többet jelentett a test felépülésénél. Nem véletlen, hogy a szanatóriumok különleges helyet foglalnak el az orvoslás történetében.

A latin "sanare" szó gyógyítást jelent, a "sanatorium" pedig gyógyító helyet. Ezek az intézmények nem csupán kórházak, hanem olyan létesítmények, ahol a páciensek testi rehabilitációja mellett figyelmet fordítanak a lelki harmónia helyreállítására is. A természet közelsége, a friss levegő, a nyugodt környezet, egyes térségekben a gyógyvizek, éppúgy hozzájárulnak a gyógyuláshoz, mint a kezelések. 

Mindezeket figyelembe véve, hogyan lehetséges, hogy Budapest első szanatóriumai nem a hegyvidéki részeken, hanem a Liget környékén épültek? Ma már nehéz elképzelni, de a századfordulón a Városliget térsége még egy nyugodt és tiszta levegőjű terület volt. Nem csoda hát, hogy az 1890-es évektől kezdődő kórházépítési program keretében egymás után nyíltak itt a szanatóriumok. 1909-ben a mai Benczúr utca 47. alatt a Liget Szanatórium, mely hamarosan akkora népszerűségre tett szert, hogy külföldi orvosok is érkeztek ide tanulmányútra. A hatszintes, szecessziós stílusú épületet Jakab Dezső és Komor Marcell tervezte. A szerényen felszerelt közkórházakkal szemben itt szinte szállodai kényelmet biztosítottak a tehetős polgárok számára. A betegek rendelkezésére állt iszapkezelés, röntgen, vízgyógyászat, fizikoterápia, ideggyógyászat és szénsavas fürdő is. Mindegyik szobához tartozott egy utcára néző erkély. Dörnyei Sándor így ír az épület belsejéről: "az utcáról belépve magyaros mintájú, színes hall fogadta a látogatót. Innen pompás pálmák között, keleti szőnyegekkel borított márványlépcső vezetett az emeletre, ahol a földszintihez hasonló hallba lehetett jutni. Itt voltak a betegszobák. Az egész épületben az akkor még távolról sem természetes módon központi fűtés, állandó hideg-meleg víz, telefon biztosította a kényelmet". A műtők és a rendelők a harmadik emeleten kaptak helyet, csakúgy, mint a kémiai laborok és a röntgen. A nyitást követően több mint száz páciense volt az intézménynek, ez a szám néhány év alatt hétszázra emelkedett. Itt kezeltette magát Csáth Géza, Wekerle Sándor, Babits Mihály és Krúdy Gyula is. Ebben az épületben halt meg Ady Endre, az ő emlékét egy aprócska kiállítás őrzi.

A szanatóriumot 1931-ben bezárták, az új tulajdonos panzióként üzemeltette tovább. A II. világháború alatt megrongálódott és utána is hosszan elhanyagolták, míg végül 1999-ben érkezett egy befektető, aki felújíttatta. A munkálatok azonban jelentős átalakítással is jártak, az egykori szanatórium helyén ma egy irodaház áll. Érdekesség, hogy az Ady-emlékszoba miatt az épület munkanapokon szabadon látogatható.

(képek: FSZEK Budapest Gyűjtemény, Szecessziós Magazin, Városi levegő blog)

A magyar nyelv igazi kincsestára a szólásoknak és közmondásoknak. Bár sok közülük ismerősen cseng, a mögöttes jelentésük vagy eredetük gyakran homályba vész. Ebben a bejegyzésben öt ilyen szólás forrását tárjuk fel. 

Fabatkát sem ér
Mit jelent? Valami teljesen értéktelen, haszontalan.

Honnan ered? A cseh babka (egyik jelentése fillér) szóból származó batka aprópénz volt a XVI-XVII. században. A "fa-" előtag pedig még hangsúlyosabbá teszi, hogy valami annyira használhatatlan, mint a fából készült aprópénz. 

Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok
Mit jelent? Válasszuk a bizonytalan helyett a biztosat, még akkor is, ha így kisebb a várható nyereség.

Honnan ered? Ez az egyik legrégibb közmondásunk. A túzok egy nagytestű madár, amit csak ritkán lehet látni, vagy elejteni. Ezzel szemben az apró veréb nagyon gyakran és sok helyen megfigyelhető. A mondás arra figyelmeztet, hogy érdemesebb megragadni a kínálkozó és biztos lehetőséget, mint egy esetleges, jövőbeli jobb alkalomra várni. 

Nem sok sót esznek meg együtt
Mit jelent? Két ember valószínűleg nem fog egyetérteni, vagy nem maradnak sokáig együtt (pl. egy házaspár).

Honnan ered? A só a közös étkezést, az együtt töltött időt szimbolizálja. Ha valaki nem eszik meg sok sót a másikkal az azt jelenti, hogy a külső szemlélők szerint nem találnak közös hangot, nem fog elmélyülni a kapcsolatuk. 

Megüti a bokáját
Mit jelent? Büntetést kap, megszégyenül. 

Honnan ered? Régen a hadseregben elterjedt büntetési forma volt, hogy a szökött vagy engedetlen katonákat bokaláncra verték, vagy a bokájukat és annak környékét bottal megütötték. 

Átesik a ló túloldalára
Mit jelent? Valaki túlzásba visz valamit. 

Honnan ered? Ennek a mondásnak a gyökerei a Mátyás királyról szóló történetekig nyúlnak vissza. Az egyik mesében egy bíró túl szigorúan ítélkezik, mire a király megjegyzi: "jó ember, maga bizony átesett a ló túlsó oldalára". A kép egyszerű és szemléletes, aki nem tud mértéket tartani, az könnyen az eredeti szándékával ellentétes hatást érhet el. 

(a fotón egy túzok látható, Chris Stenger fényképezte)

Ady Endre nevének hallatán ritkán jut eszünkbe a divat. Sokkal hamarabb gondolunk a nemzet sorsáért aggódó, lánglelkű költőre. Csakhogy a századforduló magyar irodalmának egyik legkarakteresebb egyénisége nem csupán költészetével, hanem megjelenésével is képes volt hatást gyakorolni kortársaira. Külsejét ugyanolyan tudatossággal formálta meg, mint a verseit. 

A korabeli szemek számára egyszerre volt provokatív és magával ragadó. "Az arca sápatag, a szeme mélyen ülő, s mindig valami titkot rejteget. Öltözéke gondos, de nem hivalkodó. Mégis: idegenül hat." - jegyzi meg róla Móricz Zsigmond. Az újságírók is gyakran csípősen fogalmaztak vele kapcsolatban, elterjedt volt az a vélekedés, hogy "túl sokat jár Párizsba", és "nem hord magyaros ruhát". Kosztolányi is élesen ír róla: "Ami kiábrándított, éppen a költő választékos, szinte dandyszerű eleganciája volt. Lilásbarna, divatos szabású, bő raglánkabátot viselt, fején azt a széles karimájú, halványbarna kalapot, amely akkor az elegancia csúcspontja volt ... hogy azonban a Vér és arany költőjének külső habitusában a regényességnek még egy paránya sem nyilatkozott meg, azzal sehogy sem sikerült megbékülnöm."

Különcségének megértéséhez érdemes néhány szót szólni arról, hogy mi jellemezte a XIX-XX. század fordulójának férfidivatját. Az eszmény az angol gentleman volt: sötét színű öltöny, merevített keménygallér, zsebóra, cilinder vagy kalap, mellény, nyakkendő. Minden ruhadarabnak kifogástalanul vasaltnak és makulátlanul tisztának kellett lennie.

Ady is arra törekedett, hogy úriemberként jelenjen meg, de az elvárásokhoz való alkalmazkodás mellett, alapvetőnek tartotta saját ízlésének érvényesítését is. Ennek bizonyítékai azok a ruhatárából fennmaradt darabok, melyeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Relikviagyűjteménye őriz. Egy mellény, egy kalap, nyaksál és nyakkendő. "Noha züllésben nem mindig volt úri, s ha egy-egy tivornya zilált, visszatetszést kiváltó tettek mentén alakult is, a másnap mindig frissen vasalva, jól fésülve, kifogástalan állapotban érte a költőt, aki ily módon megadva a módját várta a fizikai és szellemi találkozásokat" - olvasható a honlapon. 

Szívesen kísérletezett a színekkel, bátran hordott bordót, zöldet, sárgát, kéket, lilát. Kabátjai markáns gallérral készültek, mely jól kiemelte karakteres arcvonásait. Nem mindig hordott keménykalapot, hanem helyette inkább francia stílusú filckalapot viselt. Ugyanígy a nyakkendőt is gyakran cserélte sálra vagy kendőre. 1904 és 1911 között többször járt Párizsban, ami akkoriban a művészetek mellett a divat fővárosa is volt. Megismerte a minőségi anyagokat, az eleganciát sugárzó színeket, a szabásvonalak adta egyediséget, majd hazatérvén mindezt beépítette a saját stílusába. 

Öltözködésével is üzenetet közvetített. Ruhái, kiegészítői, gesztusai és arckifejezése kitalált karakterének részei voltak. Ady Endre megértette a nyilvános szereplés szabályait és maximálisan kihasználta a benne rejlő lehetőségeket. 

(kép: Octavian Goga Kolozs Megyei Könyvtár)

Reggel 7 óra van. Egy fiatal nő kinyomja a mobilján az ébresztőt, fogat mos, megcsinálja a haját, sminkel. Felveszi az aznapra kiválasztott ruhát, és munkába indul. A következő képen már éppen felszáll a metróra, kezében papírpoharas kávé, fülében zene szól. Egy "day in my life" video első snittjei ezek. Később néhány vágókép az irodából, aztán a munkaidő végén vissza a metróba, otthon vacsorakészítés és esti arcápolási rutin. A nagyváros ebben a megjelenítésben csupán látvány, stílus és ritmus, nem feltétlenül a valóság.

Mi történik, ha ezt a fajta vizuális reprezentációt egy több mint száz évvel ezelőtti esszé alapján próbáljuk értelmezni? 

1903-ban - a szöveg publikálása idején - London volt a világ legnépesebb városa, 6 és fél milliónyi lakosával. A becslések szerint New Yorkban 3 és fél millió, Pekingben 700 ezer, Párizsban 3 millió, Budapesten pedig 800 ezer ember élt. Georg Simmel, német szociológus A nagyváros és a szellemi élet című írásában azt vizsgálta, hogy hogyan hat a nagyvárosi életforma a lélekre, a tudatra, valamint a viselkedésre.

"Ha a számtalan emberrel történő állandó külső érintkezést épp ennyi belső reakciónak kellene kísérnie [...] akkor az emberek elképzelhetetlen lelkiállapotba kerülnének" - írja. Ezért aztán a napi ingerözönnel való megküzdéshez kialakítunk egy intellektuális védekező mechanizmust, ami leginkább a közönyösségben, az érzelmi távolságtartásban és a személytelen viszonyok előnyben részesítésében mutatkozik meg. A városlakó kénytelen számító és racionális módon élni. Ez nem okvetlenül negatívum, de bizonyosan hozzájárul a kapcsolatok elidegenedéséhez. A városi ember rengeteg szerepet játszik (ügyfél, eladó, bérlő stb.) és a mindennapokban is ezen funkciói alapján vesz részt a társas helyzetekben.

Simmel azt állítja, hogy mivel nap mint nap ismeretlen emberek tömege vesz körül bennünket, és nincsenek stabil közösségi keretek, az identitásunkat nekünk kell felépíteni. Ennek egyik következménye az egyéniség kultusza és az önkifejezés iránti vágy. A "day in my life" videók ezt próbálják meg kielégíteni azzal, hogy nem pusztán dokumentálnak, hanem egy tudatosan szerkesztett és kontrollált életet mutatnak. 

Ugyanakkor ezekben a videókban a város sosem mint zajos tér és felgyorsult életforma jelenik meg, hanem sokkal inkább egy vizuálisan izgalmas közeg, ami remek díszlet a tartalomkészítő számára. A városi alapzaj (pl. az autók, egy-egy nagyobb csoport beszélgetése vagy hangoskodása, a metró utastájékoztatása) csak másodpercekre hallatszódik, olyankor is általában tompítva. A nyüzsgés és az emberáradat itt inspiráló és impulzív, a testre és lélekre gyakorolt megterhelő hatását akkor láttatják, ha kifejezetten ez a video témája. Az influencer rendszerint egyedül szerepel, de ez sosem jelent magányt, hanem inkább énidő és az önállóság megélése. Megfigyelhető, hogy gyakran maga a videós is kívülálló - narrál, reflektál, szerkeszt. Mindez erős visszajelzést ad a Simmel által emlegetett "idegrendszeri páncél" létezéséről.

A túlzsúfolt városban széttöredezik a figyelem, ezért az ember olyan fogódzókat keres, amelyek érzelmi biztonságot nyújtanak. Ilyen lehet például a napi rutin dokumentálása. A #urbanlife videók általában nem történetmesélésre törekednek, hanem inkább hangulatok átadására. Ami (szándékosan) kimarad belőlük, az éppen a város társadalmi valósága: a magány, a tömeg, az árak, a lakhatás nehézségei, a felszínes kapcsolatok, a hétköznapok küzdelmei. 

Fontos megjegyezni, hogy Simmel nem csupán problémahalmazként látta a nagyvárost. Hangsúlyozza, hogy ez a szellemi szabadság helye is. Senki sem figyeli olyan szorosan az egyént, mint egy faluban, ezért nagyobb lehetősége van a szabadság megélésére és az önkifejezésre. A város az újítás, a kísérletezés, a gondolat, a kreativitás színhelye is. A városi ember tehát nemcsak elszenvedője, hanem aktív formálója is a szellemi életnek. De csak akkor maradhat állva ebben a lelki küzdőtérben, ha felismeri és tudatosítja magában, hogy olyan életformát érdemes kialakítania, amelyben az önkifejezés mellett a gondolkodás és a mély emberi kapcsolatok is helyet kapnak.

Ma is ugyanazokon a kérdéseken kell elmélkednünk, mint amiken Simmel tűnődött a saját korában: Hogyan tudok önmagam maradni egy személytelen világban? Hogyan tudok tartalmas életet élni ott, ahol minden felszínessé vált? 

(kép: Andrej Nihil)