Lucius Modestus tehetséges, de nagyon konzervatív ókori római fürdőépítész. Hagyománytisztelete miatt azonban egyre kevesebb munkát kap, mivel Rómában mindenki az új trendek szerint akar építkezni. Egy nap különös dolog történik vele munka közben: miután a víz alá merül, egy időkapun keresztül a modern Japánba jut. Egy nyilvános fürdőben találja magát, ahol ámulva fedezi fel a számára elképzelhetetlen újításokat: a zuhanyzókat, a vízöblítéses vécéket, a gyerekeknek fenntartott medencéket, vagy éppen a hátmasszírozó vízsugarakat. Amikor ismét visszakerül az ókorba, a látottakat inspirációként használva, elkezdi megújítani a közfürdőket. Így foglalható össze röviden annak a 2012-es japán vígjátéknak a tartalma, amely szellemes módon kapcsolja össze az ókori Róma fürdőkultúráját napjaink wellnessközpontjaival. 

A valóságban kevés fürdőépítész neve maradt fenn, mert a dicsőség jobbára a fürdőkomplexumot megrendelő császárra szállt. Az első monumentális császári thermák Traianus uralkodása alatt épültek, Kr.u.109-ben. Érdekesség, hogy a hagyomány szerint ebben a fürdőben állt eredetileg a híres Laokoón-szoborcsoport is. A császárok közül többekről tudható, hogy szívesen és gyakran látogatták a közfürdőket, Augustus az anekdoták szerint leginkább a langyos és a forró vizű medencékben szeretett időzni. Az ő hadvezére és barátja, Marcius Vipsanius Agrippa volt az első, aki végrendeletében a római népnek adományozta a fürdőjét, sőt még azt is kikötötte, hogy tilos pénzt kérni a belépésért. 

Egyébként a város lakóit nem kellett különösebben ösztönözni a fürdők látogatására, hiszen közismert volt, hogy mennyire komolyan vették a test ápolását és a személyes higiénia fenntartását. A fürdőket rendszerint a munka és a hivatalos ügyek elintézése után, délutánonként keresték fel. 

A császári thermák hatalmas, komplex létesítmények voltak, melyek nemcsak tisztálkodási célokat szolgáltak, hanem közösségi térként az információszerzés és a pletykálkodás színhelyeiként is funkcionáltak. A rómaiak közül a két legnagyobb és legismertebb a Caracalla- és a Diocletianus-fürdő. Caracalla császár Kr.u.212 és 216 között egy kb. 25 hektár nagyságú, parkosított helyen építtette fürdőkomplexumát, mely egyszerre több ezer ember befogadására volt alkalmas. 

Az ilyen óriási fürdők üzemeltetése is komoly feladat volt, jellemzően rabszolgák százai gondoskodtak a vendégek kényelméről és az épületek tisztaságáról. Napi több millió liter vizet használtak fel a medencék működtetéséhez, melyet a vízvezetékrendszer biztosított. A forrásokból az aquaeductusokon keresztül érkező vizet hatalmas tartályokba engedték, és később ezekből osztották szét az egyes medencékbe. A fűtést a hypocaustum nevű rendszer biztosította. Forró levegőt keringettek a padló alatti üregekben, amitől a padlózat mellett a falak is átmelegedtek. Ezzel a technikával érték el, hogy az egyes termek különböző hőmérsékletűek legyenek. A kéményt nem ismerték, így a fűtés során keletkező füstöt a falakban kialakított járatokon át vezették el. 

A császári thermák hatalmas épületeiben a medencéken kívül létesítettek még uszodát, tornaudvart, könyvtárat, kertet és sétálásra alkalmas ösvényeket. A falakat márvány borította, a padlót mozaikok díszítették. A tágasabb csarnokokat felolvasásra, színházi előadások megtartására használták, mi több, aki akarta itt gyakorolhatta a szónoklást is. A termek egymásba nyíltak, ezzel csökkentvén az emberek feltorolódásának lehetőségét, illetve ezen a módon lehetett megoldani, hogy a látogatók szabadon és gyorsan kikerülhessék az egyes medencéket. 

A thermába lépve - az alacsony belépődíj megfizetése után - az öltözőkbe érkeztek meg a vendégek, ahol a falba mélyesztett fülkében kellett hagyniuk a holmijukat. Voltak olyan korszakok, amikor a férfiak és a nők együtt fürdőzhettek, de például Hadrianus császár megtiltotta ezt. Az első medence a frissítő és vérkeringést serkentő, hideg vizű frigidarium volt, mely egyúttal a közfürdők legnagyobb és legdíszesebb terme. Szappant ritkán használtak, helyette olajjal kenték be a testüket. Az olajmaradványokat és a koszt egy strigil nevű kaparóeszközzel távolították el magukról. Ebben - különösen a gazdagok esetében - szolgák is segédkeztek, valamint a fürdés utáni masszírozást is ők végezték. 

A következő állomás a kellemesen langyos vizű tepidarium. Ez a medence az elpilledésé és a relaxációé volt. Sokan itt beszélgettek az ismerőseikkel, és nem számított kivételes alkalomnak, ha a szenátorok itt folytatták le egymással a politikai vitáikat. Végül a harmadik, forró vizes medencében, a caldariumban, töltöttek el némi időt. Ebben a helyiségben gyakran párologtattak borsmenta vagy levendula olajat, mert úgy tartották, hogy ezek gőzzel való keveredés utáni belégzése segíti a légúti betegségek gyógyulását. A sportolásra kialakított nyitott udvar lehetőséget kínált súlyemelésre, birkózásra, vagy különféle labdajátékok kipróbálására. 

Mivel fürdőbe mindenki járt, a politikusok is előszeretettel használták ezt a helyet kapcsolatépítésre és támogatók szerzésére. Előfordult az is, hogy a császár kizárólag népszerűségének növelése céljából jelent meg valamelyik thermában: Commodusról fennmaradt, hogy rendszeresen alkalmazta ezt a stratégiát. Elagabalus császárral kapcsolatban pedig azt jegyzi meg egy történetíró, hogy ahol megfordult, ott mindig nagy mennyiségű rózsavizet, vagy virágillatú parfümöt öntetett a medencékbe. 

Természetesen ahol naponta sok ember van együtt, ott előbb-utóbb viták és veszekedések is kialakulnak. Nem volt ez másként a római közfürdőkben sem. Tacitus, az ifjabb Seneca, Martialis vagy Juvenalis jó néhány történetet hagyott az utókorra arról, hogy hogyan befolyásolták a közfürdőkben hallott híresztelések a közvéleményt, vagy hogy milyen nagyobb verekedések törtek ki. Seneca sűrűn panaszkodik arról, hogy a közfürdők elviselhetetlenül zajosak. Martialis több epigrammájában is szóvá teszi, hogy a fürdőkben lopnak. Így például a 25.-ben - melynek első sora olvasható a bejegyzés címében - azt meséli el, hogy miközben fürdött, ellopták a tógáját, ezért egy kölcsönkapott ruhában kellett hazamennie. 

A rómaiak a tartományokban is építettek közfürdőket, így a franciaországi Vichyben, itthon Aquincumban, az ausztriai Badenben, vagy az angliai Bathban. Az utóbbi a természetes termálforrása miatt az ókorban is igen ismert volt. A rómaiak Aqua Sulisnak ("Sulis vizei") hívták a települést, ahol még egy templomot is emeltek Sulis istennő tiszteletére, mivel a forrás vizének gyógyító erőt tulajdonítottak. Noha manapság már csak a romjai láthatók, az épen maradt, eredeti római kőfalakkal körülvett forró vizes medence miatt mégis sokan felkeresik az UNESCO által a világörökség részének választott várost. 

(Kép: Wikipedia)

Előfordult már, hogy vettél egy új tárgyat, és hirtelen minden más elavultnak tűnt mellette? Az elegáns kabáthoz már nem jó a régi cipőd, az új kávéfőzőhöz új kiegészítők kellenek. Ilyen érzések nem csak a XXI. században környékezik meg az embert. 

Sajnálkozás a régi hálóköntösöm miatt - ez a címe Denis Diderot 1768-ban megjelent esszéjének, mely egy látszatra banális történetet mesél el: egy vörös köntösről szól. Valójában azonban a modern fogyasztói társadalom működésének pontos leírását adja. 

Megtudjuk, hogy a hosszú ideig szegénységben élő filozófus anyagi helyzete akkor változott meg radikálisan, amikor II. Katalin cárnő felajánlotta, hogy egy jelentős összegért megvásárolja tőle a körülbelül 3000 kötetet számláló könyvtárát. A megállapodás része volt, hogy a művek nem kerülnek azonnal Szentpétervárra, hanem Diderot haláláig az otthonában maradnak, ahol ő könyvtárosként rendezi őket, és ezért a munkájáért folyamatos fizetés is megilleti. Ekkoriban történt az is, hogy egy ismerőse megajándékozta egy gyönyörű és drága vörös köntössel. Nem is sejtette, hogy ezzel egy lavinát indít el. Hamar kiderült, hogy az új darab túl szép a régi bútorokhoz. "Az egység, a koordináltság megszűnt" - panaszolja a filozófus.

Így aztán hatalmas költekezésbe kezd, hogy új tárgyak megvásárlásával a környezetét is arra a magasabb szintre emelje, mint amit a köntös hozott be a lakásba. A szalmaszék helyére bőrfotel kerül, a deszkapolcot intarziás szekrény váltja fel, de vásárol még új szőnyeget, tükröt, íróasztalt, sőt szobrokat is. Számára is meglepő módon a végeredmény nem az, amit várt. Nem boldogságot érez az új miliőben, hanem rádöbben, hogy tulajdonképpen hiányoznak neki a megszokott holmijai és az elvesztett kényelme. Mindemellett, mivel jóval többet költött annál, mint amennyit erre a felújításra szánt, még jókora adósságot is felhalmozott. 

Ez a mű érzékletesen jeleníti meg az anyagi javak iránti szüntelen sóvárgást és a fogyasztói társadalom működését. A szöveg nyomán hívjuk Diderot-effektusnak azt a jelenséget, amikor egy új tárgy vásárlása békétlenséget szül a már meglévő tárgyainkkal szemben. Ez pedig egy olyan vásárlási spirálhoz vezethet, amikor a fogyasztó egyre több, egymással harmonizáló, de valójában felesleges dolgot vásárol. Diderot még azt is hozzáteszi, hogy a láncreakciót elindító első tárgy megvásárlása előtti énünknek valószínűleg semmi szüksége sem volt a most összegyűjtött darabokra ahhoz, hogy jól érezze magát és elégedett legyen a környezetével. 

Természetesen a marketingesek is kihasználják a Diderot-hatást. Amikor megveszünk egy drágább laptopot, vagy lakberendezési tárgyat, az egyúttal a magasabb társadalmi státusz érzését is kínálja. Az összhang iránti igényünk olyan erős, hogy ha a webshopban megmutatják nekünk, hogy "mi illik még ehhez", vagy hogy "mit vettek még, akik ezt megvásárolták" feltehetően kerül még néhány cikk a virtuális kosarunkba. 

"Engedd, hogy a hibáim téged tanítsanak" - kéri a filozófus írása végén. De hogyan védhető ki a Diderot-hatás? Eredményes módszer lehet, ha a vásárlás előtt adunk magunknak 72 órát. Ha a tárgy iránti vágyunk még ennek lejárta után is fennáll, gyanítható, hogy nem puszta impulzusvásárlásról van szó. Hatásos technika lehet az is, ha megkérdezzük magunktól, hogy ez a mostani beruházás egyetlen alkalom lesz-e? Hiszen, ahogy Diderot-nál is láttuk, rendszerint kiderül, hogy az új kanapéhoz kellene egy új dohányzóasztal, egy új szőnyeg, egy új lámpa is. Érdemes azt is észben tartani, hogy többnyire a boldogságot keressük az anyagi javak birtoklásában, viszont, ahogy arra ez az esszé is rámutat, a tárgyak kiváltotta öröm nagyon gyorsan elszáll. 

Nap mint nap különböző tereket használunk a városokban és a falvakban: utcákat, parkokat, tereket, aluljárókat vagy éppen egy rakpartot. Ezek egy része élettel teli és vonzó helyszín, míg mások elhanyagoltak, kihasználatlanok vagy funkciótlanok. A placemaking (magyarul helyteremtés) azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat egy rosszul használt tér valódi hellyé, olyanná, amelyhez az emberek kötődnek, és amit szívesen használnak. 

A placemaking egy közösségközpontú szemléletmód, amely a fizikai környezet átalakításár az ott élők igényeiből, értékrendjéből és szokásaiból eredezteti. Ez nem kizárólag építészeti vagy várostervezési módszer, hanem társadalmi, kulturális és gazdasági megközelítés is egyben, hiszen míg egy tér lehet jól megtervezett, mégis személytelen, addig egy hely mindig valamilyen jelentést hordoz: történetek és emlékek kapcsolódnak hozzá. Alapfeltevése, hogy a jó helyek nem egy íróasztal fölött születnek, hanem a szakemberek és a helyi közösség együttműködése révén alakulnak ki. Vagyis a hangsúly nem pusztán az infrastruktúrán, vagy a látványon van, hanem az is lényeges elem, hogy a lakosok hogyan és mennyire szívesen használják majd az adott teret. 

Gondoljunk például egy letérkövezett főtérre, ahol nincs árnyék, nincs igazán hova leülni, és nem is nagyon történik ott semmi. Papíron létezik, de a valóságban nincs benne élet. Ezzel szemben egy kis park fákkal, padokkal, játszótérrel és egy kávézóval vagy fagyizóval könnyen találkozási ponttá válhat. Hellyé lesz, mert az emberek használják és szívesen töltik ott az idejüket.

Bár a placemaking mindig helyspecifikus, mégis van néhány olyan szabálya, ami minden sikeres példában feltűnik. Ilyen az emberközpontúság, vagyis, hogy mindig a teret használó emberek a tervezés kiindulópontjai. Minden esetben megtörténik a közösség bevonása, tehát a helyi lakosokkal és vállalkozókkal történő egyeztetés nem extra elem, hanem kulcstényező, hiszen ők ismerik leginkább a hely problémáit és a benne rejlő lehetőségeket. A placemaking nem feltétlenül egy nagyszabású beruházás, hiszen például ideiglenes megoldásokkal (mobil bútorokkal, vagy rendezvények megtartásával) gyorsan tesztelhető, hogy mi működik és mi nem. Fontos komponens a sokféle funkció is: egy jó hely egyszerre több célt szolgál. Lehet rajta csupán áthaladni, de le lehet ülni pihenni, játszani, vagy másokkal találkozni. 

Néhány konkrét példa a placemakingre:

1. Egy elhanyagolt parkoló újragondolása. Számos városban találunk példát arra, hogy egy alulhasznált parkolót ideiglenesen közösségi térré alakítottak. Növényládák, padok és asztalok jelentek meg, hétvégente pedig piacként funkcionált, vagy kisebb koncertek helyszíne volt. Sok esetben kiderült, hogy közösségi térként sokkal jobban hasznosult a terület, mint parkolóként. 

2. Utcák mint közösségi terek. Egy forgalomcsillapított utca szintén a placemaking egyik formája. Amikor csökken az autós forgalom, megjelennek a gyalogosok, kerékpárosok, a vendéglátóhelyek teraszt nyitnak. A közlekedés helyett a tér közösségi funkciói kerülnek előtérbe. 

A XXI. század városai egyszerre küzdenek társadalmi elszigetelődéssel, környezeti kihívásokkal és gazdasági versennyel. A placemaking nem csodaszer, de hatékony válaszokat adhat ezekre a problémákra. Társadalmi szinten erősíti a közösségi kapcsolatokat és növeli a biztonságérzetet. Környezeti szinten támogatja a gyalogos és kerékpáros közlekedést, valamint a zöldfelületek használatát. Gazdasági szinten élénkíti a helyi vállalkozásokat és növeli egy terület vonzerejét. 

Fontos megemlíteni, hogy a placemaking nem egy univerzális sablon. Ami egy nagyvárosban működik, az nem feltétlenül hoz eredményeket egy hegyi faluban. A lényeg a figyelem, a párbeszéd és a kísérletezés. A siker végülis azon múlik, hogy a helyi közösség mennyire érzi sajátjának a kezdeményezést, a folyamatot és az eredményeket. 

A placemaking annak a felismerése, hogy a jól működő közterek nem (csupán) a látványtervektől és a belefektetett pénztől válnak élővé, hanem attól, hogy az emberek használják, alakítják és a magukénak érzik őket. 

(kép: ArchDaily)