Nap mint nap különböző tereket használunk a városokban és a falvakban: utcákat, parkokat, tereket, aluljárókat vagy éppen egy rakpartot. Ezek egy része élettel teli és vonzó helyszín, míg mások elhanyagoltak, kihasználatlanok vagy funkciótlanok. A placemaking (magyarul helyteremtés) azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat egy rosszul használt tér valódi hellyé, olyanná, amelyhez az emberek kötődnek, és amit szívesen használnak. 

A placemaking egy közösségközpontú szemléletmód, amely a fizikai környezet átalakításár az ott élők igényeiből, értékrendjéből és szokásaiból eredezteti. Ez nem kizárólag építészeti vagy várostervezési módszer, hanem társadalmi, kulturális és gazdasági megközelítés is egyben, hiszen míg egy tér lehet jól megtervezett, mégis személytelen, addig egy hely mindig valamilyen jelentést hordoz: történetek és emlékek kapcsolódnak hozzá. Alapfeltevése, hogy a jó helyek nem egy íróasztal fölött születnek, hanem a szakemberek és a helyi közösség együttműködése révén alakulnak ki. Vagyis a hangsúly nem pusztán az infrastruktúrán, vagy a látványon van, hanem az is lényeges elem, hogy a lakosok hogyan és mennyire szívesen használják majd az adott teret. 

Gondoljunk például egy letérkövezett főtérre, ahol nincs árnyék, nincs igazán hova leülni, és nem is nagyon történik ott semmi. Papíron létezik, de a valóságban nincs benne élet. Ezzel szemben egy kis park fákkal, padokkal, játszótérrel és egy kávézóval vagy fagyizóval könnyen találkozási ponttá válhat. Hellyé lesz, mert az emberek használják és szívesen töltik ott az idejüket.

Bár a placemaking mindig helyspecifikus, mégis van néhány olyan szabálya, ami minden sikeres példában feltűnik. Ilyen az emberközpontúság, vagyis, hogy mindig a teret használó emberek a tervezés kiindulópontjai. Minden esetben megtörténik a közösség bevonása, tehát a helyi lakosokkal és vállalkozókkal történő egyeztetés nem extra elem, hanem kulcstényező, hiszen ők ismerik leginkább a hely problémáit és a benne rejlő lehetőségeket. A placemaking nem feltétlenül egy nagyszabású beruházás, hiszen például ideiglenes megoldásokkal (mobil bútorokkal, vagy rendezvények megtartásával) gyorsan tesztelhető, hogy mi működik és mi nem. Fontos komponens a sokféle funkció is: egy jó hely egyszerre több célt szolgál. Lehet rajta csupán áthaladni, de le lehet ülni pihenni, játszani, vagy másokkal találkozni. 

Néhány konkrét példa a placemakingre:

1. Egy elhanyagolt parkoló újragondolása. Számos városban találunk példát arra, hogy egy alulhasznált parkolót ideiglenesen közösségi térré alakítottak. Növényládák, padok és asztalok jelentek meg, hétvégente pedig piacként funkcionált, vagy kisebb koncertek helyszíne volt. Sok esetben kiderült, hogy közösségi térként sokkal jobban hasznosult a terület, mint parkolóként. 

2. Utcák mint közösségi terek. Egy forgalomcsillapított utca szintén a placemaking egyik formája. Amikor csökken az autós forgalom, megjelennek a gyalogosok, kerékpárosok, a vendéglátóhelyek teraszt nyitnak. A közlekedés helyett a tér közösségi funkciói kerülnek előtérbe. 

A XXI. század városai egyszerre küzdenek társadalmi elszigetelődéssel, környezeti kihívásokkal és gazdasági versennyel. A placemaking nem csodaszer, de hatékony válaszokat adhat ezekre a problémákra. Társadalmi szinten erősíti a közösségi kapcsolatokat és növeli a biztonságérzetet. Környezeti szinten támogatja a gyalogos és kerékpáros közlekedést, valamint a zöldfelületek használatát. Gazdasági szinten élénkíti a helyi vállalkozásokat és növeli egy terület vonzerejét. 

Fontos megemlíteni, hogy a placemaking nem egy univerzális sablon. Ami egy nagyvárosban működik, az nem feltétlenül hoz eredményeket egy hegyi faluban. A lényeg a figyelem, a párbeszéd és a kísérletezés. A siker végülis azon múlik, hogy a helyi közösség mennyire érzi sajátjának a kezdeményezést, a folyamatot és az eredményeket. 

A placemaking annak a felismerése, hogy a jól működő közterek nem (csupán) a látványtervektől és a belefektetett pénztől válnak élővé, hanem attól, hogy az emberek használják, alakítják és a magukénak érzik őket. 

(kép: ArchDaily)

Minden kultúrában és vallásban jelen van az évváltás, az óév utolsó és az újév első napja kivételes jelentőséggel bír. A globálisan ünnepelt évváltás a múlt tanulságainak levonását és az új kezdet iránti vágyat egyaránt szimbolizálja. Hogyan alakult ki ez a tradíció?

Az évek váltakozásának ünneplése összefonódik az emberi civilizáció fejlődésével. Az ősi kultúrákban az év minden szakasza szorosan kapcsolódott a természet és az emberi élet folyamatos átalakulásaihoz. Az évszakok körforgása, a nappalok és az éjszakák hosszúsága, a napfordulók és a napéjegyenlőségek mind-mind lényeges szerepet játszottak az egyes népek hitvilágában. A téli napforduló, vagyis amikor a nappali fény minimálisra csökken, a legkorábbról ismert ünnepek egyike. Ekkor kezdődött el ugyanis a fény visszatérése, ami világszerte a remény és az újjászületés jelképe lett.

Az évváltás azonban nemcsak a természet változásáról szól, hanem vallási szempontból is meghatározó. A keresztények az év utolsó hónapjában Isten fiának születését ünneplik, az ezt megelőző adventi időszak az önreflexió és a megújulásra való törekvés periódusa. A zsidó újév, a Rós Hásáná - mely egyébként nem a naptári év végére esik - az önvizsgálat, a bűnbánat és az erkölcsi fejlődés idejének kezdete. A Diwali, a hinduizmus egyik legfontosabb fesztiválja, sok közösségben az újév kezdetét is jelenti, a fény sötétség fölött aratott győzelmét ünnepli. 

Az évváltás általában közösségi esemény is, mely a rokoni és baráti összetartozást erősíti. A legelterjedtebb szokások közé tartozik a tűzijáték, ez ugyanis a hiedelmek szerint elűzi a rossz szellemeket, illetve a lencse leves vagy főzelék formájában történő fogyasztása, amitől gazdagságot és bőséget várunk a következő évre. A XXI. század és a globalizáció lehetővé tette, hogy világszerte követhessük mások ünneplését és megismerhessük más népek szokásait. Ezeket akár fel is használhatjuk saját hagyományaink kialakításához, vagy céljaink kitűzéséhez.

Az év kezdete pszichológiai szempontból is figyelemre méltó szakasz, hiszen reményt és lendületet ad. Kutatások szerint ilyenkor az emberek sokkal optimistábban tekintenek a jövőbe, és hajlamosabbak átgondolni az életüket, mint az esztendő más időszakaiban. Az újévi fogadalmak is ezt a bizakodást tükrözik. 

Az évváltás rítusai minden kultúrában más formában jelennek meg, de a mögöttük megbújó társadalmi és vallási funkciók közösek. Az időszámítás segít abban, hogy az emberi közösségek strukturálják az idejüket és meg-megálljanak, hogy értelmezzék az életüket. Az év első napja a világ minden táján egy szimbolikus határvonal, amely az újrakezdésre, a közösséghez tartozás megélésére és a remény felélesztésére ösztönöz mindannyiunkat. 

Nem is gondolnánk, de az 1837-től 1901-ig tartó viktoriánus korszak szokásai máig hatással vannak arra, ahogyan ünnepelünk. Számos olyan hagyományunk van, mely ebből az időszakból eredeztethető, ilyen például a karácsonyfa állítása, az ajándékozás, vagy a karácsonyi családi vacsora.

A viktoriánus Anglia gyors iparosodása, a városi életforma térhódítása és a középosztály növekedése nemcsak gazdaságilag volt meghatározó, hanem társadalmi szinten is erős befolyással bírt. Ezek hatására ugyanis megváltozott a család szerepe is, és a korábban inkább csak vallási ünnepként számon tartott karácsony a szeretet és az összetartozás megtapasztalásának kiemelkedő eseményévé vált.

Viktória királynő férje, Albert herceg 1841-ben karácsonyfát állíttatott a palotában. Példáját követték az alattvalók is, és a díszekkel, gyertyákkal, kisebb édességekkel dekorált fák hamarosan minden otthonban megjelentek. A családi karácsonyok meghitt pillanata lett a karácsonyi dalok éneklése és az egymásnak szánt ajándékok átadása. A gyerekek általában játékot, csokoládét és ruhát kaptak, a felnőttek rendszerint könyvvel, ékszerrel, esetleg kisebb, kézzel készített ajándékkal lepték meg egymást. Ekkoriban jött divatba az üdvözlőkártyák küldése is, melyek a figyelmesség kifejezése mellett a rokoni és baráti kapcsolatok ápolásának eszközeiként is funkcionáltak. 

A viktoriánus karácsony kulcsfontosságú része volt az étkezés. Az asztalra az akkortájt fő fogássá váló pulykasült mellett halételek, különféle köretek és zöldségek kerültek. Italként leginkább borokat és puncsokat fogyasztottak. A szilvás és húsos piték mellett az elengedhetetlen desszert a fűszeres-aszalt gyümölcsös karácsonyi puding volt, melyet gyakran közösen készített el a család. Előfordult, hogy egy fém pénzérmét is kevertek a tésztába, hogy szerencsét és jólétet hozzon a következő évre. 

A kulturális örökségek közül kiemelkedik Charles Dickens 1843-ban megjelent regénye, a Karácsonyi ének, melynek erkölcsi üzenete mély hatást gyakorolt az ünnepek szellemiségére. 

A történet főszereplője, Ebenezer Scrooge egy szívtelen és zsugori vén üzletember, aki karácsony éjjelén három szellem - a múlt, a jelen és a jövő - segítségével rádöbben a szeretet, a jótékonykodás és a család fontosságára. A mű nemcsak az egyéni megújulásról szól, hanem társadalomkritikát is megfogalmaz az egyenlőtlenségekről, a szegények helyzetéről és a gazdagok felelősségéről. A Karácsonyi ének a keresztény alapértékeket, vagyis a szeretetet, a jótékonyságot, a megbocsátást és a felebaráti segítségnyújtást hangsúlyozza. Mindezek mélyen beépültek a karácsonyi rítusokba, és az adakozás, illetve a fokozottabb figyelem egyfajta kötelességé vált azokban a napokban. 

A viktoriánus karácsony tehát nem pusztán az ajándékok, a szép díszek és a finom sütemények köré épült, hanem társadalmi és vallási szempontból is megfontolandó gondolatokat hagyott ránk.