Előfordult már, hogy vettél egy új tárgyat, és hirtelen minden más elavultnak tűnt mellette? Az elegáns kabáthoz már nem jó a régi cipőd, az új kávéfőzőhöz új kiegészítők kellenek. Ilyen érzések nem csak a XXI. században környékezik meg az embert. 

Sajnálkozás a régi hálóköntösöm miatt - ez a címe Denis Diderot 1768-ban megjelent esszéjének, mely egy látszatra banális történetet mesél el: egy vörös köntösről szól. Valójában azonban a modern fogyasztói társadalom működésének pontos leírását adja. 

Megtudjuk, hogy a hosszú ideig szegénységben élő filozófus anyagi helyzete akkor változott meg radikálisan, amikor II. Katalin cárnő felajánlotta, hogy egy jelentős összegért megvásárolja tőle a körülbelül 3000 kötetet számláló könyvtárát. A megállapodás része volt, hogy a művek nem kerülnek azonnal Szentpétervárra, hanem Diderot haláláig az otthonában maradnak, ahol ő könyvtárosként rendezi őket, és ezért a munkájáért folyamatos fizetés is megilleti. Ekkoriban történt az is, hogy egy ismerőse megajándékozta egy gyönyörű és drága vörös köntössel. Nem is sejtette, hogy ezzel egy lavinát indít el. Hamar kiderült, hogy az új darab túl szép a régi bútorokhoz. "Az egység, a koordináltság megszűnt" - panaszolja a filozófus.

Így aztán hatalmas költekezésbe kezd, hogy új tárgyak megvásárlásával a környezetét is arra a magasabb szintre emelje, mint amit a köntös hozott be a lakásba. A szalmaszék helyére bőrfotel kerül, a deszkapolcot intarziás szekrény váltja fel, de vásárol még új szőnyeget, tükröt, íróasztalt, sőt szobrokat is. Számára is meglepő módon a végeredmény nem az, amit várt. Nem boldogságot érez az új miliőben, hanem rádöbben, hogy tulajdonképpen hiányoznak neki a megszokott holmijai és az elvesztett kényelme. Mindemellett, mivel jóval többet költött annál, mint amennyit erre a felújításra szánt, még jókora adósságot is felhalmozott. 

Ez a mű érzékletesen jeleníti meg az anyagi javak iránti szüntelen sóvárgást és a fogyasztói társadalom működését. A szöveg nyomán hívjuk Diderot-effektusnak azt a jelenséget, amikor egy új tárgy vásárlása békétlenséget szül a már meglévő tárgyainkkal szemben. Ez pedig egy olyan vásárlási spirálhoz vezethet, amikor a fogyasztó egyre több, egymással harmonizáló, de valójában felesleges dolgot vásárol. Diderot még azt is hozzáteszi, hogy a láncreakciót elindító első tárgy megvásárlása előtti énünknek valószínűleg semmi szüksége sem volt a most összegyűjtött darabokra ahhoz, hogy jól érezze magát és elégedett legyen a környezetével. 

Természetesen a marketingesek is kihasználják a Diderot-hatást. Amikor megveszünk egy drágább laptopot, vagy lakberendezési tárgyat, az egyúttal a magasabb társadalmi státusz érzését is kínálja. Az összhang iránti igényünk olyan erős, hogy ha a webshopban megmutatják nekünk, hogy "mi illik még ehhez", vagy hogy "mit vettek még, akik ezt megvásárolták" feltehetően kerül még néhány cikk a virtuális kosarunkba. 

"Engedd, hogy a hibáim téged tanítsanak" - kéri a filozófus írása végén. De hogyan védhető ki a Diderot-hatás? Eredményes módszer lehet, ha a vásárlás előtt adunk magunknak 72 órát. Ha a tárgy iránti vágyunk még ennek lejárta után is fennáll, gyanítható, hogy nem puszta impulzusvásárlásról van szó. Hatásos technika lehet az is, ha megkérdezzük magunktól, hogy ez a mostani beruházás egyetlen alkalom lesz-e? Hiszen, ahogy Diderot-nál is láttuk, rendszerint kiderül, hogy az új kanapéhoz kellene egy új dohányzóasztal, egy új szőnyeg, egy új lámpa is. Érdemes azt is észben tartani, hogy többnyire a boldogságot keressük az anyagi javak birtoklásában, viszont, ahogy arra ez az esszé is rámutat, a tárgyak kiváltotta öröm nagyon gyorsan elszáll. 

Nap mint nap különböző tereket használunk a városokban és a falvakban: utcákat, parkokat, tereket, aluljárókat vagy éppen egy rakpartot. Ezek egy része élettel teli és vonzó helyszín, míg mások elhanyagoltak, kihasználatlanok vagy funkciótlanok. A placemaking (magyarul helyteremtés) azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat egy rosszul használt tér valódi hellyé, olyanná, amelyhez az emberek kötődnek, és amit szívesen használnak. 

A placemaking egy közösségközpontú szemléletmód, amely a fizikai környezet átalakításár az ott élők igényeiből, értékrendjéből és szokásaiból eredezteti. Ez nem kizárólag építészeti vagy várostervezési módszer, hanem társadalmi, kulturális és gazdasági megközelítés is egyben, hiszen míg egy tér lehet jól megtervezett, mégis személytelen, addig egy hely mindig valamilyen jelentést hordoz: történetek és emlékek kapcsolódnak hozzá. Alapfeltevése, hogy a jó helyek nem egy íróasztal fölött születnek, hanem a szakemberek és a helyi közösség együttműködése révén alakulnak ki. Vagyis a hangsúly nem pusztán az infrastruktúrán, vagy a látványon van, hanem az is lényeges elem, hogy a lakosok hogyan és mennyire szívesen használják majd az adott teret. 

Gondoljunk például egy letérkövezett főtérre, ahol nincs árnyék, nincs igazán hova leülni, és nem is nagyon történik ott semmi. Papíron létezik, de a valóságban nincs benne élet. Ezzel szemben egy kis park fákkal, padokkal, játszótérrel és egy kávézóval vagy fagyizóval könnyen találkozási ponttá válhat. Hellyé lesz, mert az emberek használják és szívesen töltik ott az idejüket.

Bár a placemaking mindig helyspecifikus, mégis van néhány olyan szabálya, ami minden sikeres példában feltűnik. Ilyen az emberközpontúság, vagyis, hogy mindig a teret használó emberek a tervezés kiindulópontjai. Minden esetben megtörténik a közösség bevonása, tehát a helyi lakosokkal és vállalkozókkal történő egyeztetés nem extra elem, hanem kulcstényező, hiszen ők ismerik leginkább a hely problémáit és a benne rejlő lehetőségeket. A placemaking nem feltétlenül egy nagyszabású beruházás, hiszen például ideiglenes megoldásokkal (mobil bútorokkal, vagy rendezvények megtartásával) gyorsan tesztelhető, hogy mi működik és mi nem. Fontos komponens a sokféle funkció is: egy jó hely egyszerre több célt szolgál. Lehet rajta csupán áthaladni, de le lehet ülni pihenni, játszani, vagy másokkal találkozni. 

Néhány konkrét példa a placemakingre:

1. Egy elhanyagolt parkoló újragondolása. Számos városban találunk példát arra, hogy egy alulhasznált parkolót ideiglenesen közösségi térré alakítottak. Növényládák, padok és asztalok jelentek meg, hétvégente pedig piacként funkcionált, vagy kisebb koncertek helyszíne volt. Sok esetben kiderült, hogy közösségi térként sokkal jobban hasznosult a terület, mint parkolóként. 

2. Utcák mint közösségi terek. Egy forgalomcsillapított utca szintén a placemaking egyik formája. Amikor csökken az autós forgalom, megjelennek a gyalogosok, kerékpárosok, a vendéglátóhelyek teraszt nyitnak. A közlekedés helyett a tér közösségi funkciói kerülnek előtérbe. 

A XXI. század városai egyszerre küzdenek társadalmi elszigetelődéssel, környezeti kihívásokkal és gazdasági versennyel. A placemaking nem csodaszer, de hatékony válaszokat adhat ezekre a problémákra. Társadalmi szinten erősíti a közösségi kapcsolatokat és növeli a biztonságérzetet. Környezeti szinten támogatja a gyalogos és kerékpáros közlekedést, valamint a zöldfelületek használatát. Gazdasági szinten élénkíti a helyi vállalkozásokat és növeli egy terület vonzerejét. 

Fontos megemlíteni, hogy a placemaking nem egy univerzális sablon. Ami egy nagyvárosban működik, az nem feltétlenül hoz eredményeket egy hegyi faluban. A lényeg a figyelem, a párbeszéd és a kísérletezés. A siker végülis azon múlik, hogy a helyi közösség mennyire érzi sajátjának a kezdeményezést, a folyamatot és az eredményeket. 

A placemaking annak a felismerése, hogy a jól működő közterek nem (csupán) a látványtervektől és a belefektetett pénztől válnak élővé, hanem attól, hogy az emberek használják, alakítják és a magukénak érzik őket. 

(kép: ArchDaily)

Minden kultúrában és vallásban jelen van az évváltás, az óév utolsó és az újév első napja kivételes jelentőséggel bír. A globálisan ünnepelt évváltás a múlt tanulságainak levonását és az új kezdet iránti vágyat egyaránt szimbolizálja. Hogyan alakult ki ez a tradíció?

Az évek váltakozásának ünneplése összefonódik az emberi civilizáció fejlődésével. Az ősi kultúrákban az év minden szakasza szorosan kapcsolódott a természet és az emberi élet folyamatos átalakulásaihoz. Az évszakok körforgása, a nappalok és az éjszakák hosszúsága, a napfordulók és a napéjegyenlőségek mind-mind lényeges szerepet játszottak az egyes népek hitvilágában. A téli napforduló, vagyis amikor a nappali fény minimálisra csökken, a legkorábbról ismert ünnepek egyike. Ekkor kezdődött el ugyanis a fény visszatérése, ami világszerte a remény és az újjászületés jelképe lett.

Az évváltás azonban nemcsak a természet változásáról szól, hanem vallási szempontból is meghatározó. A keresztények az év utolsó hónapjában Isten fiának születését ünneplik, az ezt megelőző adventi időszak az önreflexió és a megújulásra való törekvés periódusa. A zsidó újév, a Rós Hásáná - mely egyébként nem a naptári év végére esik - az önvizsgálat, a bűnbánat és az erkölcsi fejlődés idejének kezdete. A Diwali, a hinduizmus egyik legfontosabb fesztiválja, sok közösségben az újév kezdetét is jelenti, a fény sötétség fölött aratott győzelmét ünnepli. 

Az évváltás általában közösségi esemény is, mely a rokoni és baráti összetartozást erősíti. A legelterjedtebb szokások közé tartozik a tűzijáték, ez ugyanis a hiedelmek szerint elűzi a rossz szellemeket, illetve a lencse leves vagy főzelék formájában történő fogyasztása, amitől gazdagságot és bőséget várunk a következő évre. A XXI. század és a globalizáció lehetővé tette, hogy világszerte követhessük mások ünneplését és megismerhessük más népek szokásait. Ezeket akár fel is használhatjuk saját hagyományaink kialakításához, vagy céljaink kitűzéséhez.

Az év kezdete pszichológiai szempontból is figyelemre méltó szakasz, hiszen reményt és lendületet ad. Kutatások szerint ilyenkor az emberek sokkal optimistábban tekintenek a jövőbe, és hajlamosabbak átgondolni az életüket, mint az esztendő más időszakaiban. Az újévi fogadalmak is ezt a bizakodást tükrözik. 

Az évváltás rítusai minden kultúrában más formában jelennek meg, de a mögöttük megbújó társadalmi és vallási funkciók közösek. Az időszámítás segít abban, hogy az emberi közösségek strukturálják az idejüket és meg-megálljanak, hogy értelmezzék az életüket. Az év első napja a világ minden táján egy szimbolikus határvonal, amely az újrakezdésre, a közösséghez tartozás megélésére és a remény felélesztésére ösztönöz mindannyiunkat.