Reggel 7 óra van. Egy fiatal nő kinyomja a mobilján az ébresztőt, fogat mos, megcsinálja a haját, sminkel. Felveszi az aznapra kiválasztott ruhát, és munkába indul. A következő képen már éppen felszáll a metróra, kezében papírpoharas kávé, fülében zene szól. Egy "day in my life" video első snittjei ezek. Később néhány vágókép az irodából, aztán a munkaidő végén vissza a metróba, otthon vacsorakészítés és esti arcápolási rutin. A nagyváros ebben a megjelenítésben csupán látvány, stílus és ritmus, nem feltétlenül a valóság.

Mi történik, ha ezt a fajta vizuális reprezentációt egy több mint száz évvel ezelőtti esszé alapján próbáljuk értelmezni? 

1903-ban - a szöveg publikálása idején - London volt a világ legnépesebb városa, 6 és fél milliónyi lakosával. A becslések szerint New Yorkban 3 és fél millió, Pekingben 700 ezer, Párizsban 3 millió, Budapesten pedig 800 ezer ember élt. Georg Simmel, német szociológus A nagyváros és a szellemi élet című írásában azt vizsgálta, hogy hogyan hat a nagyvárosi életforma a lélekre, a tudatra, valamint a viselkedésre.

"Ha a számtalan emberrel történő állandó külső érintkezést épp ennyi belső reakciónak kellene kísérnie [...] akkor az emberek elképzelhetetlen lelkiállapotba kerülnének" - írja. Ezért aztán a napi ingerözönnel való megküzdéshez kialakítunk egy intellektuális védekező mechanizmust, ami leginkább a közönyösségben, az érzelmi távolságtartásban és a személytelen viszonyok előnyben részesítésében mutatkozik meg. A városlakó kénytelen számító és racionális módon élni. Ez nem okvetlenül negatívum, de bizonyosan hozzájárul a kapcsolatok elidegenedéséhez. A városi ember rengeteg szerepet játszik (ügyfél, eladó, bérlő stb.) és a mindennapokban is ezen funkciói alapján vesz részt a társas helyzetekben.

Simmel azt állítja, hogy mivel nap mint nap ismeretlen emberek tömege vesz körül bennünket, és nincsenek stabil közösségi keretek, az identitásunkat nekünk kell felépíteni. Ennek egyik következménye az egyéniség kultusza és az önkifejezés iránti vágy. A "day in my life" videók ezt próbálják meg kielégíteni azzal, hogy nem pusztán dokumentálnak, hanem egy tudatosan szerkesztett és kontrollált életet mutatnak. 

Ugyanakkor ezekben a videókban a város sosem mint zajos tér és felgyorsult életforma jelenik meg, hanem sokkal inkább egy vizuálisan izgalmas közeg, ami remek díszlet a tartalomkészítő számára. A városi alapzaj (pl. az autók, egy-egy nagyobb csoport beszélgetése vagy hangoskodása, a metró utastájékoztatása) csak másodpercekre hallatszódik, olyankor is általában tompítva. A nyüzsgés és az emberáradat itt inspiráló és impulzív, a testre és lélekre gyakorolt megterhelő hatását akkor láttatják, ha kifejezetten ez a video témája. Az influencer rendszerint egyedül szerepel, de ez sosem jelent magányt, hanem inkább énidő és az önállóság megélése. Megfigyelhető, hogy gyakran maga a videós is kívülálló - narrál, reflektál, szerkeszt. Mindez erős visszajelzést ad a Simmel által emlegetett "idegrendszeri páncél" létezéséről.

A túlzsúfolt városban széttöredezik a figyelem, ezért az ember olyan fogódzókat keres, amelyek érzelmi biztonságot nyújtanak. Ilyen lehet például a napi rutin dokumentálása. A #urbanlife videók általában nem történetmesélésre törekednek, hanem inkább hangulatok átadására. Ami (szándékosan) kimarad belőlük, az éppen a város társadalmi valósága: a magány, a tömeg, az árak, a lakhatás nehézségei, a felszínes kapcsolatok, a hétköznapok küzdelmei. 

Fontos megjegyezni, hogy Simmel nem csupán problémahalmazként látta a nagyvárost. Hangsúlyozza, hogy ez a szellemi szabadság helye is. Senki sem figyeli olyan szorosan az egyént, mint egy faluban, ezért nagyobb lehetősége van a szabadság megélésére és az önkifejezésre. A város az újítás, a kísérletezés, a gondolat, a kreativitás színhelye is. A városi ember tehát nemcsak elszenvedője, hanem aktív formálója is a szellemi életnek. De csak akkor maradhat állva ebben a lelki küzdőtérben, ha felismeri és tudatosítja magában, hogy olyan életformát érdemes kialakítania, amelyben az önkifejezés mellett a gondolkodás és a mély emberi kapcsolatok is helyet kapnak.

Ma is ugyanazokon a kérdéseken kell elmélkednünk, mint amiken Simmel tűnődött a saját korában: Hogyan tudok önmagam maradni egy személytelen világban? Hogyan tudok tartalmas életet élni ott, ahol minden felszínessé vált? 

(kép: Andrej Nihil)

Ezt a történetet érdemes újra és újra elmondani. Főhőse egy vak építész, ami már önmagában is izgalmas, de ennél sokkal fontosabb a tanulsága: képesek vagyunk újrateremteni a világunkat akkor is, ha éppen úgy érezzük, minden kapaszkodónk eltűnt. 

Chris Downey látó emberként született. 2008-ig úgy haladt előre az élete, ahogyan azt a legtöbb építész elképzeli: diploma, majd egyik sikeres projekt a másik után, elismertség és tekintélyes pozíciók. Aztán jött egy hirtelen fordulat. 45 éves korában egy daganatot kellett eltávolítani az agyából. A műtét sikeres volt. A látása azonban romlani kezdett és néhány nappal később megvakult. 

Sokan talán azt gondolták, hogy szakmai szempontból itt ért véget az út. De Downey nem adta fel.

Hogyan tud épületeket tervezni az, aki vak? Úgy, hogy megtanulja a többi érzékszervével "látni" a tereket. Az addig vizuális élményként létező épített környezet átalakult számára. Munkafolyamataiban a tapintás, a hallás és a térbeli memória használata kezdett dominálni. Elsajátította a Braille-írást és a tapintható tervrajzok készítését. Legfontosabb segédeszköze a fantáziája lett. Már nem az volt a fő szempont, hogy hogyan néz ki egy épület, hanem hogy mennyire élvezhető és használható akkor is, ha a szem nem küld visszajelzéseket. 

Downey olyan részleteket képes észrevenni és átgondolni, melyeket a látók gyakran csak az utólagos korrekciók során fedeznek fel. Például két padlóburkolat hangja közötti különbségeket, vagy egy folyosó visszhangjának irányjelző szerepét. Célja egy olyan építészeti nyelv kialakítása, amely minden egyes érzékszervünknek kínál valamit. Ugyanilyen alapvető elve az univerzális tervezés, vagyis az, hogy mindenki szívesen legyen az adott térben. Munkáiban is visszatükröződik mindez, legyen szó akár egy közlekedési csomópontról, egy iskoláról, irodaházról, vagy esetleg egy olyan könyvtárról, amit egyaránt használnak látó és látássérült emberek. 

Az ő történetében a látás elvesztése nem a végállomás volt, hanem az újratervezés időszaka. Nem csinált magából mártírt, hanem egyszerűen csak megkereste a megoldást, és másképp folytatta az életét. Hivatásában pedig bebizonyította, hogy a tér érzékelése nagyon sokrétű élmény, ezért fontos, hogy az épületeink ne csak látványosak legyenek, hanem használhatók is. Downey példája megmutatja, hogy egy veszteségből fakadó hiány is megnyithatja előttünk az utat, és elvezethet egy kiteljesedett élethez, még ha nem is pont úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltük. 

A nyári esték egyik kedvelt programja a szalonnasütés. Ha jobban megvizsgáljuk, ez a generációk óta változatlan rítus a modernitás rohanásával szembeni csendes ellenállásként is értelmezhető. 

A tűz köré gyűlés ősidők óta a biztonságot és a csoporthoz tartozást szimbolizálja. A közös étkezés, a beszélgetés és a történetmesélés évezredek óta az emberi kapcsolatok elmélyítését szolgálja. Ezek azok az esték, amelyekre évekkel később is emlékezünk, nem feltétlenül azért, mert olyan különlegesek, hanem mert valódiak voltak. Nem véletlen, hogy ez az esemény szinte kötelező eleme a táboroknak, kirándulásoknak, családi és baráti találkozóknak.

Zygmunt Bauman lengyel szociológus az 1990-es évek végén alkotta meg a liquid modernity – vagyis a folyékony modernitás – fogalmát, mellyel a társadalmak szerkezetének átalakulását írta le. A "folyékonyság" arra utal, hogy identitásaink, kapcsolataink és társadalmi struktúráink olyanok, mint a folyadékok: formát váltanak, alkalmazkodnak, vagy akár el is párologhatnak. Bauman azt állítja, hogy a korábbi szilárd modernitás (stabil intézmények, előre meghatározott életutak, összetartó közösségek, élő hagyományok) világából átlépünk a kiszámíthatatlanság, a mobilitás és az egyéniségek korszakába. Sőt, az individualizáció olyan mértékű lett, hogy az embernek időről időre újra kell terveznie saját életútját.

Ez a szabadság azonban sokakban szorongást kelt, amit az idéz elő, hogy időközben kiiktattuk a szilárd modernitás már említett stabil viszonyítási pontjait. Mindezek ellenére az ember még mindig társas lény, így aztán nem szűnik meg a kapcsolódásra való igénye sem. Bauman szerint az előttünk álló egyik legnagyobb feladat az, hogy újra meg tudjuk fogalmazni, mit jelent közösségben lenni. Ebben segíthetnek az olyan tevékenységek, melyek szembemennek a pörgő, fogyasztásra épülő világgal és az egyszerűség, a lelassulás, a pillanat megélése felé terelnek bennünket. Mint például a szalonnasütés.

Ez a nyári, tűz melletti összejövetel azon ritka hagyományaink közé tartozik, melyek nemcsak megőrződtek, hanem manapság is életünk szerves részét képezik. Ellentétben más ételkészítési eljárásokkal, ez szinte semmit sem változott az elmúlt évszázadok során. Nincs szükség hozzá sem applikációk letöltésére, sem drága eszközök megvásárlására. Senki sem sürget senkit, nem kell gyorsan, időre megoldani a feladatot. A nyáresti égbolt, a pattogó tűz és a piruló szalonna illata a tárgyakra és státuszra fókuszáló mindennapokból való kiszakadást segíti. A tűz köré gyűlt emberek újra ráhangolódnak a természet ritmusára. A résztvevők egyszerűen csak együtt vannak, esznek és beszélgetnek, feloldódnak a közösségben. 

Az érték a jelenlétben, a figyelemben és az egymással megosztott élményben rejlik. A lelassulás lehetőséget teremt a megnyugvásra is. Képes egy időre visszaadni azt, amit a rohanó életmód elrabol: a közösen töltött idő örömét, az elmélyülést, a pillanat megélését. Ez nem nosztalgiázás, és nem múltba révedés. Hanem újrakapcsolódás. A természettel, a másik emberrel, önmagunkkal. 

 (kép: felsozsolca.hu)

Kevés olyan személyiség van a magyar történelemben, akinek a neve annyira összefonódott volna a nemzeti identitásunkkal, mint I. István királyé. Nemcsak az első magyar királyként, hanem a keresztény magyar államiság megalapítójaként is emlékezünk rá. Augusztus 20-át, mely dátum köré a szentté avatási ünnepségek kötődnek, 1771 óta nemzeti ünnepként tartjuk számon. De vajon miért avatta őt szentté az egyház? Ebben a bejegyzésben ennek járunk utána.

A történelmi háttér

A X. század végén a magyarság válaszút előtt állt. Dönteni kellett, hogy nomád, pogány törzsszövetségként éljenek-e tovább, vagy betagozódjanak a keresztény Európába. Géza fejedelem felismerte, hogy a magyarság hosszú távú fennmaradásához és a nyugattal való politikai kapcsolatépítéshez elengedhetetlen a kereszténység felvétele. Fiát Vajkot, a későbbi Istvánt, már gyerekként megkereszteltette. 

Istvánt 1000. karácsonyán, vagy 1001. január 1-jén koronázták meg Esztergomban. Ezzel hivatalosan is megalapította a keresztény királyságot. A koronát II. Szilveszter pápától kérte, ez a tett azt is jelentette, hogy az országot a római egyház és nem a német-római császár védnöksége alá helyezte. A felkenéssel nemcsak király lett, hanem az akkori szokás szerint szakrális hatalmat is kapott, vagyis önállóan rendelkezhetett egyházi ügyekben is. Az ő uralkodása alatt kezdődött meg a magyar társadalom radikális átalakulása: a törzsi-nemzetségi rendszer helyére a feudális királyság lépett, törvényei szigorúan védték a vallást és elősegítették az egyház kiépülését, a hittérítéshez külföldről hívott papokat.

A kereszténység mellett kiemelten fontosnak tartotta a kulturális sokféleséget is. “Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” - hangzik a fiához, Imre herceghez írt Intelmekből gyakran idézett mondat. Ebben a latin nyelvű, az uralkodáshoz tanácsokat adó szövegben István hitet tesz a nyitottság, a vendégszeretet, a vallásosság és a jogrend mellett. Ezzel a szemléletmóddal messze megelőzte korát, és hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország stabil állammá váljon. 

Egyházpolitikája

Az egyház szemében nem pusztán egy eredményes uralkodó volt, hanem egy mélyen vallásos keresztény is, aki életét a hit terjesztésének és az egyház építésének szentelte. István életét személyes tragédiák is beárnyékolták. Imre herceg fiatalon, egy balesetben életét vesztette, de István hite nem rendült meg. 

Nevéhez fűződik tíz püspökség és több egyházi központ megalapítása, köztük az esztergomi és a kalocsai érsekségé is. Törvényei is tanúskodnak arról, mennyire fontosnak tartotta az egyház támogatását: kötelezővé tette a vasárnapi pihenést és a misén való részvételt, előírta a templomépítést, a böjtöt, a gyónást és büntette a pogány szokásokhoz való visszanyúlást. Erős kezű és következetes uralkodó volt, akinek határozott célja volt, hogy országát a nyugati keresztény civilizáció szerves részévé tegye.

Törvénykönyve bevezetésében így fogalmaz: „Mivel minden egyes nép a maga törvényeit alkalmazza, ezért mi, szintén Isten akarata szerint kormányozva országunkat, az ókori és mostani császárok követésével elrendeltük népünknek, miként folytasson tisztes és háborítatlan életet.”

Miért lett szent?

A szentté avatást egy hosszú és alapos vizsgálat előzi meg. István esetében egyértelmű volt a keresztény hit terjesztése, hiszen nem csupán felvette a vallást, hanem egész országát rákényszerítette a követésére. Egyházszervezői munkássága során elősegítette a papság megerősödését, szorgalmazta a kolostorok építését, püspökségeket alapított és bevezette a tizedet. Példamutató és erkölcsös életet élt, magánéletét is a keresztény normák szerint formálta. Halála után tisztelet övezte, sírja felnyitásához több csoda is kapcsolódott. 

A legendák szerint a koporsóját nem sikerült az első próbálkozásra felnyitni, hanem csak öt nappal később. Ekkor látták, hogy a teste szinte teljesen ép maradt, különösen a jobb keze (ez az úgynevezett Szent Jobb, melyet ma nemzeti ereklyeként őrzünk) és a körülötte állók elbeszélése alapján balzsamos illat szállt a levegőben.

A szentté avatás folyamata

István 1038. augusztus 15-én halt meg, Székesfehérváron. Ezután a trónviszályok és pogánylázadások időszaka következett a magyar nép történetében. Negyvenöt évvel később, I. László király kezdeményezésére VII. Gergely pápa engedélyezte a szentté avatást. A canonisatio az egyház hivatalos kijelentése arról, hogy az elhunyt Isten dicsőségében van, és példaként állítható a hívek elé. 1083. augusztus 20-án magyar püspökök, apátok és előkelőségek jelenlétében István király testét, ezüstládába zárt ereklyéivel együtt, László a székesfehérvári királyi bazilika oltárára emeltette. Ez jelképezte a szentté avatást. Az esemény nemcsak vallási, hanem politikai jelentőséggel is bírt: megerősítette a magyar egyház függetlenségét és a keresztény államiság legitimitását.

2000. augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka a budapesti Szent István-bazilika előtt bemutatott szentmisén jelentette be, hogy a keleti keresztények is felvették I. Istvánt a szentjeik sorába. Ez egy jelentős gesztus volt, hiszen így a nagy egyházszakadás óta (1054) ő lett az első olyan szent, akit mind a római katolikusok, mind az ortodox keresztények tisztelnek.

Öröksége

Ma a magyar államalapítást és az első királyt ünnepeljük. Szent István saját példájával mutatta meg, milyen az, amikor egy államférfi a hitét a kormányzás szolgálatába állítja. Ránk hagyott öröksége ez a hit, a rend és a nemzeti összetartozás eszméje. 

(kép: Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése)

Vanília, eper, bazsalikom, sós karamell - csak néhány a választható ízek közül. A fagylalt világhírűvé válása jól tükrözi a kulturális cserehatások működését, a gasztronómia változásait és a hűtéstechnika fejlődését is. 

A fagylalt történetének megismerése előtt beszélnünk kell a jégről. A ma már természetesnek vett hidegtechnológia felfedezését megelőzően ugyanis ahhoz, hogy az emberek hűsítő desszerteket tudjanak enni, meg kellett oldaniuk a megfagyott víz tárolását. Az első kísérletezések a Közel-Keleten folytak, például Perzsiában úgynevezett jégházakat építettek. Ezeket az agyagból készült, kupolás, méhkasra emlékeztető építményeket az egész közösség használta. A XVII-XVIII. században már Európában is felbukkantak a földbe vájt, fűrészporral és szalmával szigetelt jégtárolók. Itt gyűjtötték össze a telente a tavakból kivágott jégtömböket. A következő században megjelentek a fából készült jégszekrények, majd az 1900-as évektől, a mechanikus hűtés feltalálását követően, fokozatosan megszűntek a jég raktározására szolgáló helyiségek. 

Rizst, tejet és egy kevés jeget kevert össze az az ókori kínai, aki egy hideg édességre vágyott. A napjainkban is népszerű, vízből, gyümölcsből, fűszerekből és cukorból kevert sherbet a keresztes hadjáratok során jutott el az arab világból az európaiakhoz. Általánosságban elmondható, hogy a keleti fagylaltok kevésbé krémesek, mint a nyugatiak, nem olyan domináns bennük a tej és gyakran használnak az elkészítésükhöz keményítőt, teát, vagy fűszereket. A mai értelemben vett fagylaltra leginkább hasonlító édességek a XIII-XIV. században tűntek fel, Itáliában. A legenda szerint Marco Polo vitte haza azt a receptet, amiből később megszületett az olasz gelato. A francia udvarban XIV. Lajos uralkodása idején jelent meg és vált rövid időn belül a király lakomáinak állandó szereplőjévé. A fentebb már említett tárolási nehézségek miatt a fagylalt luxuscikknek számított és csak a felsőbb körök engedhették meg maguknak a fogyasztását. 1686-ban nyílt meg Párizsban a Café Procope, ahol a kávé és a sütemények mellett már sorbetet és fagylaltot is kínáltak a vendégeknek. A cukrászda a felvilágosodás korának egyik fontos találkozóhelye lett, gyakran megfordult itt Voltaire, Rousseau, Diderot és Robespierre is. Hamarosan Londonban is sorra nyíltak a fagylaltozók, az egyik legismertebb a Pineapple volt a Berkley Square-en. Ezt a neves olasz cukrász, Domenico Negri vezette, aki rengeteg új ízzel és tálalási formával próbálkozott. Szívesen használt narancsvirágvizet, pisztáciát, citromot, uborkát, parmezánt, de akár még brandy-t is az ízesítéshez. Tanítványa, Frederick Nutt a század egyik legkeresettebb fagylaltrecept-könyvének szerzője lett. Mindezek ellenére a fagyi a XX. században futotta be valódi karrierjét. A különböző ízek, a tölcsérek, bevonatok és otthon is használható fagylaltgépek piacra dobása nagyban hozzájárult a világhíréhez. 

Magyarországon a XVIII. század végén, a Habsburgok révén jelent meg. Közülük valószínűleg az egyébként szigorú diétát követő Erzsébet királyné (Sissi) rajongott érte a leginkább. Kedvence a Veilcheneis, az "ibolyás fagylalt" volt, melyet rendszeresen rendelt a bécsi Demel cukrászdából, ahol egyébként most is repertoáron tartják. De megkóstolható itthon is, a gödöllői kastély kávézójában is kapható ez a tejmentes sorbet, mely ibolya aromát, champagne-t, vizet és cukrot tartalmaz. A fagylaltnak többféle megnevezése is volt az idők során. A legkorábbi a jeges, ezt követte - főleg vidéken - a hideg nyalat és a fagyalat. A gyereknyelv és a média tette a mindennapok részévé a ma is használatos fagylaltot és fagyit. 

A XIX. századtól már elérhető volt a nagyobb városokban, mint Pozsonyban, Pest-Budán, vagy Debrecenben, ugyanakkor nálunk is az iparosodást követően vált tömegek számára megfizethetővé. A dualizmus korában egymás után nyitottak a híres pesti cukrászdák, a Gerbeaud, a Ruszwurm, az Auguszt. A fennmaradt beszámolók szerint tejszínes, tojásos alapú fagylaltokat készítettek, gyakran használtak csokoládét és gyümölcsöket is. Az újításokat a szocializmus törte meg, akkor ugyanis államosították mind a gyártást, mind a forgalmazást, ennek következtében pedig szűkült a kínálat és ellehetetlenült a kísérletezés. Azonban mégiscsak történt akkor egy máig emlékezetes újítás, az 1960-as és 70-es években jól ismert csavaros fagylalt. A rendszerváltás után lendületet vett az ágazat, ráadásul feltűntek az úgynevezett kézműves fagyizók is. 2013 óta minden év május 8-án megrendezik A magyar kézműves fagylalt napját, ilyenkor féláron vásárolhatjuk meg valamelyik klasszikus kedvencünket, próbálhatunk ki különleges ízeket, vagy juthatunk hozzá egy cukormentes vagy vegán gombóchoz. 

(kép: Unsplash)